Mint sok szabadidővel rendelkező nyugdíjas, felsétáltam a számláimat rendezni, és mindig figyelek arra, hogy emberekkel is beszélgessek. Valahogy úgy érzem, hogy szükségünk van egymásra. Mivel nagyon szeretem az embereket, így a nyugdíjas évek számomra inkább „büntetést”, mint pihenést jelentenek.
Nos így kezdődik a történetem: Találkoztam egy régi munkatársammal, aki egykor mint beosztottam dolgozott a vezetésem alatt. Kicsit irigy volt rám, és mindig megpróbált keresztbe tenni, bár mindig azt mondta, hogy nem szándékos. Egy alkalommal, még a férjem is beavatkozott védelmembe, az ő férjével szemben. Rossz időszakok voltak, akkor sokat megkönnyeztem, de ezek az idők elmúltak, és megbocsátottam neki.
Nos, találkoztam ezzel a régi munkatársammal, és megéreztem rajta, hogy nagyon jól esne neki néhány kedves szó. Tudom róla, hogy önkéntes alapon emberekkel foglakozik.
Éppen ennek tudatában megálltam és gratuláltam neki, mivel olvastam a közösségi oldalán, munkájuk eredményének a beszámolóját. Elmosolyodott, és szemében megcsillant a könny. Azt gondoltam ezek örömkönnyek, de később rájöttem, hogy nem a dicséret által kapott minősítés okozta szemében a könnyeket, hanem a keserűség. Szomorúan mesélt a nehezen működő munkájáról, az emberekről, akik mindent keresztbe húznak. Még mosolyogva, azt is elmondta, hogy a férje védte meg egy szócsata után.
Míg hallgattam, a fejemben átfutottak a több éves emlékek, mikor az én könnyeim is hulltak miatta, de végül, mint keresztyén tudtam kezelni a helyzetet. Megsajnáltam és néhány tanácsot adtam neki.
„Igaz, hogy ez nem egy munkahely, de itt ugyanúgy el kell végezni mindent maradéktalanul, és sok ember megelégedettségére. Akinek kötelessége van, annak van jogai is, mert a felelősség az övé! Ha vannak kötelességek, akkor vannak jogok is! Egyedül a vezetőre lehet áthárítani mindent, ha baj történik. Egy vezető legyen határozott mindenben, legyenek maga körül olyan emberek, akik támogatják, és mellé állnak, ha szükséges. Ne egyedül vállaljon fel mindent, hanem olyan emberek között ossza fel, akik közel állnak hozzá. Vigyázzon, hogy az emberek az akadályokkal ne veszélyeztessék a működésüket. stb….”
Miután befejeztem a beszélgetést azt mondta: „Nagyon jó, hogy találkoztunk, ezt Isten akarta. Hasznosítani fogja tanácsaimat!”-Igen, ezt Isten akarta. – mondtam én is meggyőzően.
„Ilyenkor szoktuk mondani, hogy eleven parazsat gyűjtünk a másik fejére.” Hisz a múltbéli sérelmek miatt, kárörvendezhettem volna, emlékeztettem volna a saját eseményeinkre. De nem! Az Úr arra tanított, hogy mindenkinek meg kell bocsátani, mert mi is így kapunk bocsánatot minden megvallott bűneink miatt. És én is így tettem, most nem buktam el.
Én kívánom, hogy ti is gyűjtsetek, minél több eleven szenet azok fejére, akik megbántottak benneteket, hogy ezzel is bizonyítsátok, Jézus Krisztus tanítványai vagytok! Ámen