Kedves Olvasók, Követők!
Szeretném megosztani veletek egy néhány évvel ezelőtti írásomat, ami akkor nagyon megragadott  és ma is aktuális lehet a számunkra.
A Szent Szellem eggyé formál minket.
„Hogy mindnyájan egyek legyetek, mint Te én bennem, Atyám, és én Te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk…….” János 17:21
         E csodálatosan szép Ige köré szeretném beilleszteni az én bizonyságomat, amit a napokban élhettem át a Szent Szellem által!
Ezt a bizonyságot el akartam mondani egyik ismerősömnek, aki egyáltalán nem adott rá lehetőséget, mert miután elkezdtem, ő egészen más témáról beszélt. Éreztem, hogy a Szent Szellem megszomorodott bennem és észrevettem a keserűséget szívemben.
Eszembe jutott a Passió c. film, amikor Pilátus azt mondta a feleségének” Claudia, te tudod, mond meg nékem, mi az igazság! - Ha valaki nem tudja az igazságot, akkor annak hiába mondják meg, úgy sem érti ” Így én is rájöttem, hogy hiába mondanám el neki, számára nem mondana semmit.
         Kedves Testvéreim! Most azonban veletek szeretettel megosztom a bizonyságomat, bízva abba, hogy a Szent Szellem, egységgé formál bennünket, és ez által megértitek az Ő munkáját, a jelen történetben.
         Néhány testvéremmel évekig egy missziós honlapot szerkesztettünk, majd idővel igaz helyileg szétszóródtunk, de a honlap koordinátora által mindig tudtuk a beosztásunkat.
Azon a héten, az a testvérnő következett Igei gondolatot írni, akiről tudtam, hogy élete legnagyobb eseménye előtt áll, ugyanis rövid időn belül, Istentől kapott párjával kötik össze az életüket. Valószínűleg ezért, a sok elfoglaltsága miatt csúszott meg időben az írásával.
Emberileg szívesen elvállaltam volna helyette, hogy segítsek neki, de nem tehettem, mert Isten arra indított, hogy emlékeztessem a mulasztására, hiszen mindenkor példásan végezte ezt a szolgálatát. Néhány soros üzenetben arra kértem, hogy szeretném, ha még ezt az Igei gondolatot megírná, majd ő kedvesen rövid időn belül válaszolt is. Leírta, hogy költözködése miatt nagyon elfoglalt volt, de minél előbb pótolni fogja.
Ekkor eszembe jutott a nemrégiben írt alázat című írásom, amelyben nyomatékkal kihangsúlyoztam, hogy alázat nélkül nincs keresztyén élet! Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy az én testvérnőm ezt az erényt magába hordozta, hiszen reagálhatott volna másképpen is. Megvallom kíváncsian vártam az írását, hogy milyen témát választ élete nagy eseménye előtt?
         Másnap elkészült az Igei gondolata, ami fel is került a honlapunkra.  De tudjátok mivel kezdte a testvérnőm az írását?
Azzal, hogy először is megvallotta az ő mulasztását, (ami 2 nap volt). Megvallotta, hogy amit idáig az életében napi rutinként végzett, a Biblia olvasása, imádkozás, az utóbbi időben a sok teendője miatt, a fáradság, és egyéb elfoglaltságai miatt elmaradozgattak. Majd felhozta azokat az érveket, ami miatt az Úrhoz kell ragaszkodnunk, időt szakítanunk rá minden körülmények között. Saját magát is figyelmeztette azokra a hibákra, amit ismerősei körében is tapasztalt. Sokan közülük túlhajszoltak, kimerültek, megfáradt emberekké lettek, pedig Isten nem ezt várja az Övéitől. Mivel mindent Istentől kaptunk, Őneki tartozunk hálával, és meg kell tanulnunk tudatosan félretenni a dolgokat, amik elveszik az időnket Istentől!
Bevallom, könnyek közt olvastam az alázat, és hála jegyében született írást, amely Istentől kapott bölcsességgel tanított is bennünket.
          Miközben időztem az írás mellett, a Szent Szellem kibontotta előttem az Ő munkáját ebben a történetben.
Ahhoz képest, hogy szinte 2 éve nem találkoztunk, és több száz km-re élünk egymástól, az Úr egységet tudott közöttünk formálni, hiszen mindnyájan Isten családjába tartozunk.
Valójában nekem csak addig volt feladatom ebben a történetben, amíg felfedtem a testvérnőm mulasztását, és nem engedtem az emberi ösztönömnek, hogy megírjam helyette, hanem engedelmeskedtem az indíttatásnak és megkértem a hiányának pótlására.  Így tudott tovább kibontakozni az Úr terve. A testvérnőm beismerte, és megvallotta a mulasztását. Bölcsen rámutatott az Úr érdemeire valamint saját magát, és másokat is figyelmeztetett a hasznos időbeosztásra, ami csak akkor lehetséges, ha tudatosan teszünk le a dolgainkat, és arra szánunk időt, akitől az életünket és mindenünket kapjuk! Ezt pedig csak az Isten vezetésével lehetséges.
Megértettem, hogy Istennek engedelmes munkásokra van szüksége, hogy tudjon üzenni általuk a többi keresztyéneknek is.
 

 

        A Keresztyén ember jól tudja, hogy minden nap fel kell venni a Lelki fegyverzetet, mert Isten bármikor hívhatja a szolgálatába. Nem csak a szószéknél lehet Istent szolgálni, hanem egy bizonysággal, takarítással, adakozással, lelki gondozással, vagy éppen ha segítségére igyekszel egy másik embernek.
           Az én bizonyságom az utolsóként említett segítségre sietés volt, amit szeretnék veletek megosztani.
Egy bevásárló Központ előtt ültem a kocsiban, mialatt a férjem a közeli kórházba ment kezelésre. Az eső esett, nagyon szomorú idő volt. Nehezen múltak a percek és ezért felhívtam a lányomat, hogy a beszélgetéssel tereljem a figyelmemet.
         Mialatt beszéltünk néha ki- kinéztem a kocsi ablakán, és láttam, hogy egy fiatal szőke lány kezében egy kék esernyővel áll az úton és egy roma asszony kártyával jósol neki.
Keresztyén lévén a szemem megakadt mindezen, és telefonálás közben gyakran rájuk néztem.
Láttam, amint a lánynak 2 kártyájából jósolt, majd átvette az esernyőjét és a lány pénzt vett elő vagy 200 Ft-t. Majd újra átvette az esernyőt és a lány egy 500 Ft-t vett elő és odaadta neki. A roma nő megcsókoltatta a 200 Ft-ost, és újra elvette az ernyőt a lánytól. Ekkor éreztem, hogy közbe kell lépnem. A máskor forgalmas helyen most senki más nem volt csak mi hárman, valószínűleg az eső miatt. Én letettem a telefont kikapcsolás nélkül, kiléptem a kocsiajtón, majd odamentem a két nőhöz. Láttam, hogy az alig 16 éves szőke szelíd jól öltözött lány, már a negatív hatás alatt állt, teljesen tehetetlen volt. Én határozottan felszólítottam a roma asszonyt, hogy adja vissza a pénzt a lánynak, és gyorsan menjen el, különben rendőrt hívok. Ő rám nézett, és a maga szövegével illetlen szavakat mondott nekem. A lány egy kicsit felbátorodva azt mondta, hogy adja vissza a pénzét, amiért olyan csúnya szavakat mondott. A nő odanyomta az 500 Ft-t, és mikor mellettem elhaladt, valamit mormogott. Én a lányhoz fordultam és azt mondtam neki, hogy keresztyén vagyok, és egy részét láttam, amit ez a roma nő csinált, azért jöttem ide. Soha többet ne álljon szóba ilyen emberekkel, akik jósolnak, mert ez az ördögtől van! Nagyon vigyázzon a jövőben, ne higgyen senkinek, ha megszólítják hasonló módon!
A lány nézett rám, és megköszönte a segítséget és elment.
Én beültem a kocsiba és elmondtam a lányomnak, ami történt, ő nyomatékkal felhívta a figyelmemet, hogy törjem meg a cigány átkot.
Elkezdtem imádkozni, magamra vettem a Lelki fegyverzetet, és az Úr hatalmát, erejét kérve  Jézus nevében megtörtem a cigány átkot magamról, és a lányról.
Miután ez megtörtént, éreztem, hogy szabad vagyok! Éreztem, hogy Jézus nevében, lekerült rólam az átok. Meg voltam nyugodva, és tudtam, hogy Jézus neve győzelmi fegyver a sátán ellen.
Ezután újra végig gondoltam az eseményt, és kicsit szégyelltem is magam az Úr előtt. Ugyanis keresztyén lévén nem annak megfelelően mentem a lány védelmére, hanem emberi módon. Nem azt mondtam, hogy: Jézus nevében távozz innét, hanem, hogy hívom a rendőrt. Rendőrrel fenyegettem meg, a tette befejezésére.
Az viszont egy kicsit vigaszt jelent a számomra, hogy ahogy rám nézett a roma nő, valami meglepő volt bennem a számára. Nem tudom. De motyogással elment, pedig nem volt ott senki ember rajtunk kívül. De ott volt Jézus, akit képviseltem, még ha nem is a nevében szóltam a nőhöz. Megérezte a Szent Szellemet bennem, és elment.
Testvérek! Naponta készüljetek fel az ilyen harcokra is, mert nem tudjátok az Úrnak, hol van szüksége Rátok?
 
        Mint ahogy ismeretes a Virágvasárnapi történetben: „ Az Úrnak szüksége van rá!” Igen minden keresztyénnek oda kell szánni az életét a szolgálatra, mert: „Az aratni való sok, a munkás kevés”
 

            Csodálatos az Úr, Aki nem csak szeretetével, de védelmével is körbe vesz minket. Naponta érezhetjük a gondoskodását, amely erőt és biztonságot nyújt számunkra. Ezt a védelmet és biztonságot tapasztaltam meg a napokban, amikor az egyik kapualjból egy kitolató kocsi, nekiütközött a mi autónknak.

            Nos, a történet azzal kezdődött, hogy egyik vasárnap a nagy meleg ellenére is elindultunk a gyülekezetbe. Én a hátsó ülésen helyezkedtem el, hogy a Nap tűző sugarai ne érjenek annyira. Miután beérkeztünk a gyülekezet utcájába, ott egy olyan parkoló helyet kerestünk, ami aránylag közel volt az Imaházhoz. A férjem éppen le akart parkolni az autóval, mikor arra figyeltem fel, hogy a kocsink oldalához valami erősen nekiütődött. Oldalra tekintve láttam, hogy a kapubejáróból lassan ki akart tolatni egy kocsi, viszont nem vette figyelembe, hogy mi éppen ott vagyunk. A koccanás után nagy meglepetésünkre a sofőr kicsit előbbre hajtott, aztán újból nekünk tolatta a kocsiját. Mondtam a férjemnek, hogy „menjünk már el innen gyorsabban, mert ez vezető fel borítja a kocsinkat”. Az egészben talán az volt a megnyugtató, hogy az egész koccanás nagyon lassan történt, mert a férjem is lassan akart beállni a járdaszegély mellé, és a tolató autó is csak lassan jött kifelé.  Ekkor hirtelen arra gondoltam, hogy inkább kiszállok, míg nagyobb bajt nem történik. Ahogy kiszálltam az autóból megpillantottam egy rendőrautót, amely éppen az útszélén parkolt. Ekkor kiszállt belőle két rendőr, és nyílegyenesen odajöttek hozzánk. Férjem vizsgálgatta az ütődés nyomait, de hála Istennek semmi nem látszott, mivel a kifelé tolató autóra műanyag lökhárító volt felszerelve. Miután jobban szemügyre vettem látszott, hogy nem az első ilyen tolatása volt a tulajdonosnak, mert a festéknyomok erről árulkodtak. Ekkor kiszállt a kocsiból egy 80 év körüli idős férfi, és erősen bizonygatta a rendőröknek, hogy "nem történt semmi baj, majd mi elintézzük magunk között" - mondta. Eközben a fiatalabb rendőr  kíváncsian engem méregetett, aztán végül megkérdezte, hogy véletlenül nem földesiek vagyunk? Én mosolyogva bólintottam, de mivel szolgálatban volt, nem akartam bővebben beszélni erről. Láttam, hogy megismert, hiszen ő is a mi községünkbe való volt, és csak néhány házzal laknak távolabb tőlünk a másik utcában. Ráadásul, amikor még tanfolyamszervezéssel foglalkoztam néhány éve hozzánk járt nagymotor és személygépkocsi oktatásra. Rövid fejbólintásomból ő is érezte, hogy nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni a munkatársa előtt. A másik rendőr megkérdezte tőlünk, hogy akarunk -e feljelentést tenni? Én gyorsan átgondolva ezt a helyzetet azt feleltem, hogy nem akarunk. Majd az idős emberhez fordult és megkérdezte, hogy hova akart menni? Erre ő nagy büszkén azt felelte - : egyetemi tanár vagyok, megyek az Egyetemre. - Milyen Egyetemen?  – faggatta tovább a rendőr.   - A természettudományi karon. – válaszolta.  

          Ebben a pillanatban átfutott az agyamon, hogy mi éppen a gyülekezetbe tartunk, ahol azt tanítják, hogy az embert Isten teremtette. Ő pedig a Darwin elméletét tanítja, hogy az ember a majomtól származik! Aztán miközben tovább haladtunk most már gyalogosan az Imaház felé, arra gondoltam, hogy talán nem is volt véletlen a két kocsi találkozása! Isten velünk volt, és nem engedte, hogy nagyobb baj történjen, pedig érezhető volt a koccanás, de csak egy tompa ütésnek tűnt, aminek nem volt ereje. Talán éppen ez volt az üzenete az egész történetnek, hogy Isten minden körülményben velünk van, és megóv bennünket a bajoktól. Engem, mindvégig az Úrtól eredő biztonság érzése vett körül, hiszen láttam, hogy nem történt nagy baj, és nem mi voltunk a figyelmetlenek. Emellett ismerős volt rendőr is, és lehet utoljára hagytam, de a legfontosabb, hogy mi mást vallunk, mint amit a tanár tanít. Tudtam, hogy védelem alatt voltunk, és ezt fizikálisan is lehetett érzékelni. Dicsőség az Úrnak érte! Az Istentisztelet után a lányom elkísért bennünket az autóhoz, és történetesen éppen akkor érkezett meg az egyetemről a tanár is, egy fiatal férfivel. Ahogy odaérkeztünk, azt mondtam neki: Hála Istennek, hogy nem történt nagyobb baj! Igen, igen-válaszolta, és megkérdezte: Pünkösdisták tetszenek lenni? Igen - válaszoltam rá, de nem javítottam ki, pedig mi Pünkösdiek vagyunk nem Pünkösdisták. Éreztem, hogy a gőgje nagyobb attól, hogy beismerné a hibáját, vagy legalább egy bocsánatkérést tenne. Talán a fia volt ott vele, vagy más idegen, teljesen mindegy, de nem akartam megszégyeníteni. Bemutatkoztunk egymásnak, és mentünk tovább az utunkra. Úgy érzem az a fontos, hogy megtudta, hogy mi hívők vagyunk, akik nem mások hibáit nagyítjuk fel, nem szégyenítjük meg, hanem megbocsátunk, szeretettel tovább haladunk, mert ezt tanultuk a mi Urunktól! 

        Talán eljön majd egy nap, amikor megszólíthatom még őt, hogy jöjjön el a Pünkösdi gyülekezetünkbe. Neki is szüksége van a kegyelemre talán jobban, mint gondolná. Ámen!

 

 

      Néhány nappal ezelőtt következett be az a szomorú esemény, amelyről nem szívesen beszélek, mert ahányszor csak az eszembe jut összeszorul a szívem.  A szeretett németjuhász kutyánk REX örökre eltávozott tőlünk.

          Egy ajánlás folytán mentünk el megnézni a kutyát, aminek nem éppen jó híre volt. Akkori gazdája kivitette egy telephelyre, ahol le akarták lőni.  Én, amikor megláttam rögtön éreztem, hogy ha már mindenképpen kutyát kell választanunk, akkor legyen ő!

Láttam a fekete-vörös szőrét, szép állását, ami a fajtiszta kutyákra jellemző. Viszont felhívták a figyelmünket, hogy vigyázzunk, mert a kutya hamis és nehogy megharapjon bennünket stb.

Férjem bevezette az akkori mikrobuszunkba, és elindultunk az új otthona felé. Miután haza értünk, nem is gondoltam a figyelmeztetésre, enni és inni adtam az állatnak. Még a férjem is elcsodálkozott a bátorságomon.

Így tehát, 2005 májusában került hozzánk Rex, aki a férjem őrkutyája lett. Nagyon jól kijöttek, szófogadó, engedelmes kutya lett belőle, aki az életét is a gazdájáért adta volna.

Engem is szeretett, de nekem nem mindig fogadott szót. Amikor az udvari séta után be akartam zárni, majdnem kinevetett. Eljött velem a kutyakennel közelébe, hogy bizonyítsa az engedelmességet, de lehasalt és nem volt hajlandó bemenni.

         Nem igazán szerette a gyerekeket, sem a macskákat, a sündisznót, vagyis egyetlen más állatot sem. Bár a betegségének utolsó szakaszában szépen megbékélt egy feketerigóval - amely nálunk lakik, - vagyis nem próbálkozott őt megfogni.

Nos, teltek - múltak az évek, és a férjem őrszolgálata véget ért, így Rex is már csak itthon volt a kennelben, valamint időnként az udvaron.

2021 decemberében a Covid járvány miatt nagyon betegek lettünk, és az állatokat is csak 2-3 naponként tudtuk ellátni a gyengeségünk miatt. Ő is így kapott ellátást, és felgyógyulásunk után, amikor gyakrabban kimentünk hozzá, azt láttuk, mintha beteg lett volna. Lelkibeteg!

             Aztán 2022 márciusában észrevettünk rajta egy csomót, ami a bal füle alatt kezdődött. Megmutattuk az orvosnak, sőt még kórházba is elvittük, ahol megállapították, hogy daganatos szegény. Nagyon szomorú volt a család miatta!

               Rex, az utolsó hónapokban már csak úgy tudott élni, ha naponta megkapta a fájdalomcsillapítót, és kimondottan a fogára való ételeket! (sertés csont, fasírt, káposzta, tojás, tej…) A napi 1 szem gyógyszer, amely 450 Ft, elég sokba került, de nem bántuk, csak élhessen még. Bízakodtunk benne, hogy talán életben marad. Sajnos azonban mi is láttuk, hogy egyre nagyobb lett a daganata, és rendkívüli módon igényli a kapcsolatot. Esténként sétáltam vele a kapuig, és mondtam neki, hogy nézzük meg a cicákat! Akkor a kerítés léce között kikukucskált az utcára. Ha elmaradt valami miatt a séta, akkor szomorú volt.  Mi is láttuk rajta, hogy állapota lassan romlik, de kiálltunk mellette.

             Közben egyre inkább nem ette meg az ennivalóját, sőt a napokban már a gyógyszerét sem. Előző nap egész nap feküdt, már alig tudott felállni ahhoz, hogy inni tudjon.

Valahogyan éreztem, hogy rövidesen be fog következni a legrosszabb, amit nem szeretnénk, de nem kerülhetjük el.  Így a férjemet arra kértem, hogy ássa ki a sírt. A fiammal kiásták a gödröt, ahova beteg testét majd belehelyezik.

         Másnap, nagyon korán keltem! Legtöbbször 7-és fél nyolc között szoktam felkelni, de ezen a napon már 5 órakor kinyitottam az ablakomat és láttam, hogy Rex ott fekszik az ablakom alatt. Nagyon csendben volt. Felöltöztem és kimentem hozzá. Éppen úgy feküdt, mint előző este, amikor otthagytam. Láttam, hogy fel akart kelni, de nem volt ereje hozzá, hogy a lábára álljon. Szemei mélyen bent ültek, nagyokat lélegzett, de a nagy fájdalmát csupán három vagy négy nyöszörgéssel tudatta. Kivittem egy kisszéket, leültem hozzá és simogattam. Tudtam, érzi, hogy ott vagyok, de nem reagált rá. A férjem bent készülődött, mert hamarosan dolgozni ment.

        Én simogattam Rex fejét, fülét, lábait.  A gumikesztyűn keresztül is hidegnek éreztem a fülét. Aztán összeszedtem azt a néhány karika szalámit, amit előző este hagytunk ott neki, hogy talán megeszi majd, de nem ette meg. 1-2 perc telt el közben mire visszaértem, majd leültem ismét a kisszékre. Újra simogatni kezdtem, és beszéltem hozzá: itt vagyok Kincsem! Ekkor a feje teljesen oldalra csuklott, és megszűnt lélegezni.

       Hirtelen mély fájdalom és a veszteség miatti sírás tört fel bennem, felálltam és indultam, hogy elmondjam a férjemnek. Együtt sírtunk! Oda van egy élet, ami a mi számunkra veszteség! Még így betegen is az utolsó pillanatig vele voltam.

Isten terve, mint mindig, most is tökéletes volt:

- A férjem még nem indult el dolgozni, mert mindez 6 óra előtt történt.

- Tudott szólni a fiamnak, hogy segítsen eltemetni.

- A sírt már előző nap megásták mivel látszott, hogy rövidesen szükség lesz rá.

- Mit is csináltam volna akkor, ha abban a 31 fokos melegben pihen meg Rex, és a legyek csak hemzsegnek rajta.

- Én lefertőtlenítettem a helyet, a környéket ahol feküdt.

- Majd fél óra múlva jött egy óriási eső zuhatag, ami még tisztábbra mosta a környéket.

- Megszabadította az Úr a szerencsétlen állatot a szenvedéstől, amit azért méltósággal viselt!!! 

- Ugyanakkor előző naptól már készített minket a várható eseményre!

Az én szívem dobbant rá, hogy ő legyen a mi Rexünk, és én voltam ott vele az utolsó pillanatában is, amikor a lelke elhagyta a beteg testét! Talán az enyém is volt ez a kutya egy kicsit! Szerettem!

 

         Ezzel kezdte a telefonbeszélgetését a lányom, aki azért hívott fel, hogy elmondja a bizonyságát. Éreztem, hogy nem lesz az olyan ici-pici, de türelmesen végig hallgattam az örömteli beszámolót.

        „Reggel a kocsival, ahogy jöttem dolgozni, el kezdett szakadni az eső. Gondoltam jó lenne, ha megállna, mert a parkolótól egy darabig még gyalog kell mennem, és ha elázok, beteg leszek, orvos, gyógyszerek, ráragaszthatom a családtagjaimra stb. elszomorított a gondolatsor. Ezen töprengtem, amikor eszembe jutott, hogy imádkozzak azért, hogy Isten állítsa meg az esőt, hiszen neki erre is van hatalma! Mert Isten szuverén Úr, Ő a Mindenható! Imádkozni kezdtem és eközben rám terhelődött, hogy sokszor olyan hűtlen vagyok az Úrhoz, hogy a fáradságtól este csak beesek az ágyba, és néhány mondat után elalszok. Elszégyelltem magam, de tudom, Isten azt is látja, miért vannak azok a dolgok, amivel meg vagyok terhelődve, és elfáradok.

        Aztán az egyik utcába bekanyarodva, megpillantottam egy boltot, ahol esernyőt is lehetett kapni. Megálltam a kocsival a bolt előtt, mire abbamaradt az eső, de mielőtt kiszálltam volna, gyönyörűen kisütött a Nap. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy imádkoztam, és én mégis esernyőt akartam venni? Hiszen mindegy milyen rövid az ima, Isten azt is meghallgatja, és segítségünkre siet. Így történt ez most is! 

Tovább hajtottam majd megérkeztem a parkolóba. Aztán kiszálltam a kocsiból, és a gyönyörű napsütésben elsétáltam a munkahelyemre.”

       Boldogan hallgattam végig a bizonyságot, és közben szememből a könnyek kicsordultak, mert éreztem és tudtam, hogy Isten nagyon közel tud jönni hozzánk! És ez az a közelség, amire nekünk szükségünk van minden nap. Mert Isten nélkül gyengék, elesettek vagyunk, szükségünk van naponta egy „ici-pici” bizonyságra!

 

Miért nem értem?


A napokban alkalmam volt beszélgetni egy egyetemi hallgató fiúval, aki igazából már hallott Istenről, de nem érezte szükségét annak, hogy Felé forduljon. Több témát is boncolgattunk, sőt beszélgetésünk végén mosolyogva megjegyezte, hogy hasonlóan gondolkodunk.

Közben egyre bátrabban mertem közeledni a hittel kapcsolatos témához, és 1-2 keresztyén versemet felolvastam neki. Ügyeltem arra, hogy a verseket szépen hangsúlyozzam, mert azt akartam, hogy a versben lévő üzenet elérjen a szívéhez. Ő azonban csak nézett maga elé, de nem szólt semmit. Néhányszor ránéztem, majd óvatosan megkérdeztem: Ugye szépek voltak a versek? Erre ő nyugodtan azt felelte: „Nem tudom, hogy azért, mert nekem nincs meg az a tudásom, vagy miért nem értettem meg a verseket.”

Ekkor én minden habozás nélkül azt feleltem: Azért, mert nincs benned a Szent Lélek! Én a Szent Lélek által írtam, és számodra szintén a Szent Szellem tudná fordítani. Nem szólt semmit csak merengve tovább nézett maga elé, szerintem nem értette azt sem, hogy én akkor miről beszélek.

Lehetséges azt gondolta, hogy az ő tudása, amit megszerez, az egész élete minden területére elég lesz! Valószínű kicsit büszke is volt magára mindaddig, míg nem szembesült azzal a ténnyel, hogy az egyetemen megtanult tudás, nem mindenre elég!  Amellett még annyi minden van, amit tudni illik, amit tudni kell, ami mindenki számára fontos lenne!


És ekkor egy pillanatra megszomorodtam, mert arra gondoltam, hogy a világon millió olyan ember van, mint ez az egyetemista fiú, aki azt gondolja, ő mindent tud, megszerez egy magas fokú végzettséget, sok pénze lesz, és boldogan él, de most rá kellett neki jönni, hogy az mindenhez mégsem elég!

Hisz egy magas szinten megtanult szakma is csak egy munkahely betöltésére jó, de még amellett, annyi minden más van az életben. Mert az életfenntartáshoz szükséges munkát el kell végezni, de ha nem szab neki határt, felemészti a jövőjét. Mert valaki élhet boldogan, vagy lehet egész életében boldogtalan, és ez mind a saját döntésén múlik.

Az egyetemen megszerzett tudás csak egy bizonyos területre használható, de az életünket teljesen kiüresítheti, amennyiben csak azzal foglalkozunk. Minden perc, óra, nap, hónap, és év, amit felemészt a tudásszerzés, a kiesett idő meg nem ismételhető! Az olyan embernek kiesik az életéből a párkapcsolat utáni vágy, az Istenhez való közeledés, egy jó kirándulás, stb. és egyszer csak azt érzi, hogy eltelt az élete.  Ugyanis a karrier, a pénzgyűjtés nem fog hosszantartóan boldoggá tenni. A munka szükséges rossz, szokták mondani sokan, de mindenképpen határt kell neki szabni, mert mellette az embernek élnie kell a mindennapjait.

A mindennapok pedig nagyon sivárok, és szürkék tudnak lenni, ha mi magunk nem tesszük színessé, ha nem csempészünk be egy kis éltető vidámságot.

Tehát nagyon bölcs dolog, ha egy fiatal megalapozza a jövőjét, de emellett az emberben vannak érzelmek is, amit felszínre kell hozni, vannak tervek az otthonteremtéssel kapcsolatosan, stb. Sok emberben pedig megvan a vágy, hogy az örökéletét az Úrral töltse, ehhez viszont már itt a földön úgy kell élni az életét. Dönteni kell az Úr mellett, és a Szent Szellem felkészít majd bennünket a Jézussal való találkozásra.


Közben a komornyik Bibliai története jut eszembe, ahol hasonlóan a Szent Szellem hiánya okozta a „szöveg meg nem értését”. Mint ismeretes, a komornyik a Jeruzsálemi templomból tartott hazafelé, és az útközben a szekéren ülve olvasta a Bibliát. Az Úr angyala Filepet utána küldte, aki látta, hogy a komornyik az Ézsaiás történetét olvassa. Ekkor megkérdezte tőle: „Vajon érted-e, amit olvasol?”- Ő pedig válaszolt: Vajon mi módon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem. -És kéré Filepet, hogy felhágván, üljön mellé.”És Filep mellé ült és elmagyarázta az olvasott szöveget.


Tudnunk kell, hogy a Biblia a Szent Lélek által ihletett, és csak az tudja megérteni a benne lévő üzenetet, akiben a Szent Lélek van. Ekképpen volt a komornyik is, hogy addig nem értette meg az üzenetet, amíg olyasvalaki el nem magyarázta, akinek a Szellem fordított. Nos így járt ez az egyébként sok mindenben tájékozott, értelmes egyetemista fiú is, hogy nem értette az általam felolvasott, a Szent Szellem hangján íródott vers szövegét. Számára nem volt ismeretes, mert zárva volt előtte az ajtó.

Ezt az ajtót viszont csak a Szent Szellem kulcsa nyitja ki mindazoknak, akik behívják a szívükbe Őt.

Bízok benne, hogy ez az egyébként bölcs fiú, előbb-utóbb megérti, hogy az ő általa választott tudománynál van egy sokkal fontosabb, ami az örökéletet ajándékozza neki is. És akkor legyen az egy keresztyén vers, egy Bibliai történet, egy bizonyság, számára is érthetővé válik. Az ő szívében is benne fog élni  a Szentlélek, s akkor már nem a karrier, a pénz fogja motiválni az életét, hanem az Isten lesz a legfontosabb!

Amennyiben a Szent Szellemnek átengedi az élete vezetését, akkor lesz idő a tudományra, de lesz idő, az Úrral való kapcsolatra is. Ámen


Gyülekezetünk a német misszió részére gyűjtést tartott. Miután mindenki beletette a kiskosárba az odaszánt pénzösszeget, kezünket fölé emelve imádkozni kezdtünk érte, hogy az adomány odaérjen a misszióba.

Miközben imádkoztunk, kijelentés formájában kaptam egy Igehelyet (Márk 11:24) Nagyon megdöbbentem, mert tudtam, hogy ez az Úrtól van, de nem tudtam az Ige, miről szól? Tudtam, hogy meg kell mondanom a Testvéreknek, hisz az imánkra volt az Úrtól a válasz, de emberileg mégis vonakodtam tőle. Átfutott az agyamon, ha véletlenül mégis nem odaillő az Ige, szégyent fogok magamra hozni. Alig született meg bennem ez a gondolat, a másik pillanatban, egy megerősítést is kaptam az Úrtól, ami ez volt: „Isten soha nem szégyenít meg!” Imádkozás után rögtön jelentkeztem, és mikor a pásztor felszólított, bátran kimondtam az Ige helyet, és megkértem a testvérnőt, hogy olvassa fel. Én is nagy kíváncsisággal vártam, hogy az Úr mit üzen nekünk. Nyugodt voltam, és mosolyogva hallgattam végig a csodálatosan odaillő biztatást: „Azért mondom néktek, amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek!” Márk 11:24

Az Ige elolvasása után, nagyon boldog voltam. Boldog voltam azért, mert Isten engem alkalmasnak talált arra, hogy általam, üzenjen a gyülekezetnek.

Hálás voltam, vagyok, és leszek Istennek érte. Jó eszköz lenni Isten kezében.

2004. 02.


Második bizonyságom:


Noszvajon, egy nagyon szép kis hegyi faluban voltunk, és amíg a férjem elment a vállalkozási ügyet intézni, mi a menyemmel leültünk megebédelni. A falu közepén lévő bolt és kocsma előtt lévő padra ültünk le, és közben gyönyörködtünk a táj szépségében.

Egy fiatalember motorral érkezett és nem messze tőlünk leült ő is egy padra. Majd felállt, és nekitámaszkodott a korlátnak, és úgy próbált velünk kötözködni. Aztán felajánlotta, hogy fizet nekünk hot-dog-ot, kávét, amit mi visszautasítottuk. Ezért sértve érezte magát, és még rosszabb lett a helyzet. Mivel láttam, hogy a megsértődést elég komoly formában érezteti velünk, jobbnak láttam kicsit kedvesebbnek lenni hozzá. Kezemmel odaintve kértem, hogy jöjjön közelebb hozzánk. Rögtön jobb hangulata támadt, és pillanatok alatt ott termett. Bemutatkoztunk egymásnak, és elmeséltem, hogy mi keresztyének vagyunk, és nem vagyunk hozzászokva, hogy a kocsmából kínálgassanak bennünket, egyébként már ebédeltünk.

És miközben elmagyaráztam neki, hogy miért utasítottuk vissza, aközben eszembe jutott, hogy megkérdezem, hisz-e Istenben? Ő a kérdésemre egyértelmű választ adott, azt, hogy „nem”, és kibővített formában előadta, hogy miért nem hisz. Ő egy focista – kezdte mesélni, és megmutatta, hogy milyen izomkötegek domborulnak a karján is. Amíg ez a két kar mozogni tud, addig ő csak magában hisz, mutogatott az izmaira. Nagyon elutasító volt.  Én sem adtam fel, és tovább meséltem neki Isten csodáiról, Jézus Krisztus megváltásáról, bizonyságok halmazát öntöttem elé. Az addig saját erejében bízó fiatalember, csendesen hallgatott engem, már egyáltalán nem beképzelt, erős fiúnak látszott. A kezemben lévő Bibliámat átnyújtottam neki és azt mondtam. „Hidd el, hozzád is fog szólni az Úr, ha kéred. Nyisd ki ezt a Bibliát, és behunyt szemmel, mutass rá valamelyik sorra, és azt mondja neked az Úr.” A fiatalember kinyitotta a Bibliát, ujjával, rámutatott az egyik sorra, kinyitotta a szemét, és elkezdte olvasni: „És Jézus felelvén mondta nékik: „Legyen hitetek Istenben” (Márk 11:22) A fiatalember mikor felolvasta az Igét, nagyon megdöbbent rajta. Úgy volt, ahogy mondtam neki. Jézus valóban szólt hozzá! És ebben ő nem is kételkedhetett, mivel saját maga tapasztalta meg.

Hallgatott, és csak nézett maga elé. Ettől kezdve, nem a duzzadt izmaival dicsekedett, hanem elmesélte, hogy mivel focista, már kétszer műtötték az izmait, és nemsoká újra műteni fogják, bár az orvos nem bízik benne, hogy sikerülni fog. Akkor valószínű szükséged lesz erre a kiskönyvre, és a táskámból elővettem egy kis Bibliát. Tartottam a kezembe, és néztem az arcába. Keze nem mozdult, de a lábát közelebb tette, jelezve, hogy a nadrágja térdén lévő zsebébe tegyem bele. Hirtelen odapillantottam, a szomszédban lévő kocsma elé, és azt láttam, hogy kint állt a két kiszolgáló hölgy, és nézték az eseményt. Valószínű, ezért nem nyúlt a kezével az általam nyújtott kis Bibliáért. A fiatalember szívében érezte, hogy szüksége lehet még Istenre, és lehetőséget adott, hogy odaadjam, de a sátán ebben a pillanatban olyan helyzetet teremtett, hogy nyíltan a nők előtt nem akarta felvállalni.

Jókívánságokkal elköszöntünk, és ott hagytuk őt. Az, hogy betegségében vagy más helyzetekben fordul -e az Úrhoz, nem tudni. De megtapasztalta ő saját maga is, hogy az Úr elérhető, aki, keresi, megtalálja Őt.

A teljes történethez hozzátartozik a következő: Férjem elég soká tért vissza, és hogy ne kelljen cipelni a táskát, újra leültünk a falun kívül étkezni. A menyem, aki friss paradicsomot vett a szájába, kis híján megfulladt. Ugyanis félre nyelt, és a légcsőbe ment a paradicsom mag. Én magam is megijedtem, mert tudtam, hogy ami délután történt, azt a sátán meg akarja büntetni, de Isten is ott volt a mi védelmünkre. Dicsőség Néki érte!!!

Mind a két bizonyságban jól láthatjuk, hogy Isten nem hagyja cserben az Övéit! Ámen!


 Szíven ütött az üzenet

Egy keresztyén testvérnő mesélte el egy rövidke történetét, ami hiszem, hogy mindannyiunkat elgondolkoztat.

Egy ideje már nagyon rosszul éreztem magam - kezdett bele a beszédjébe - mert minden idegesített, könnyebben észrevettem a mások hibáit, családi életemben is sok volt a konfliktushelyzet. Mivel nagyon szeretem az Urat, arra gondoltam, ha nem javul a helyzetem, én senki miatt nem fogok elkárhozni, inkább távol tartom magam azoktól az emberektől, akik okozzák a békétlenséget bennem, sőt ha úgy látom, a közvetlen családtagjaimat is felszámolom.

Aztán egy nap kezembe adott Isten egy könyvet, ami nagyon közel került a szívemhez és ezért el kezdtem olvasni. Egy hasonló példára bukkantam, mint ami nekem van, ezért kíváncsian egyre gyorsabban olvastam, hogy talán épp az én helyzetemre kapok gyógyírt általa.

És ennek a könyvnek soraiból ezt olvastam: „Mikor nincs békességed, akkor ne a környezetedet hibáztasd, ne azokat akard magadtól eltávolítani, mert attól a helyzet nem javul meg! Magadra maradsz, de a szíved, ami a legtöbb bajt okozza, ott marad veled!!!

Inkább a szívedben tegyél egy nagytakarítást, hogy tudjál másokat elfogadni, szeretni, és tudjál örülni, hogy másokat fel tudjál vidámítani!”

Ekkor abbahagytam az olvasást, és éreztem, hogy nekem szól a sorokból jövő üzenet. Tudtam, hogy az Úr küldte nekem, mint egy mentőövet, hogy megkapaszkodjak benne, hogy a másra mutogatás helyett, saját szívemet vizsgáljam meg, és takarítsam ki, hogy el ne kárhozzak!

És itt befejezte a testvérnő őszinte bizonyságát.




A bizonyság a keresztyéneknek számára egy nagyon fontos szó, mert legtöbbször egy Istentől jött drága segítséget, megoldást, áldást takar, amit mi talán meg sem érdemlünk.

Sokféle bizonyság létezik, de ez az én saját bizonyságom kizárólag nekem van címezve, vagyis csakis nekem szól, csakis az enyém. Mivel nekem szól, így legjobban én érthetem meg a benne lévő üzenetet, amiből okulhatok, aminek örülhetek és, amit a szívembe zárhatok.
Így a következő bizonyságomat szeretném veletek megosztani, hogy lássátok meg, Isten hogyan gondoskodott rólunk akkor, amikor a legnagyobb szükségben voltunk.
Nos, a történet sajnos igen szomorú, de át kellett élnem, hogy Isten neve újra megdicsőíttessék most is, mint annyiszor már.
Köztudott, hogy már lassan több mint két éve itt van köztünk ez a vírusos járvány, amit én sajnálatos módon kétszer is elkaptam. Mivel sokat szenvedtem miatta először, az egészségi állapotom miatt féltem a még nem kellően megismert védőoltást beadatni magamnak. Valójában nagyon vigyáztam magamra, mindig alaposan fertőtlenítettem, igyekeztem, szinte sehová nem mentem hazulról, hogy elkerüljem az esetleges megfertőződést. A férjem azonban dolgozni járt, és így szinte elkerülhetetlenül haza hozta a vírust a munkahelyéről.
Az első napokban még nem is gondoltuk, hogy a tünetek a vírus jelei, de néhány nap múlva a férjem telefonon értesítette az orvost. Majd a nyolcadik napon mindkettőnket teszteltek, ami egyértelműen kimutatta a megfertőzést.
Karanténba kerültünk, ahol csak feküdnünk és várnunk kellett. Gyógyszert sem,  semmi biztatást, tanácsot, bátorítást nem kaptunk, csak várakoztunk.
A gyermekeim elhozták nekünk a szükséges élelmiszert, belül tették a kapun, de sajnos mi mindketten 70 év felett, krónikus betegen, egész nap csak szenvedtünk az újabbnál újabb rosszullétektől.
Teljes erőtlenség lett úrrá rajtunk, alig tudtunk még a szobából is kijönni. Néha menni alig bírtam és leírhatatlan kínok között szenvedtem. Semmit nem tudtunk, hogy még mi várható. Először az orvos is csupán annyit mondott: „hogy ha fulladnánk, hívjunk mentőt.” Ez volt aztán csak a bátorítás a számunkra.
Nos, mi 21 napon keresztül így feküdtünk tehetetlenül, szenvedtünk a tünetektől és többnyire azt se tudtuk, hogy reggel van -e vagy este? Hétköznap vagy vasárnap, sőt még a Karácsony ünnepe sem tudatosult bennünk. Mint egy élő halott úgy feküdtünk betegen, és azt sem tudtuk meddig tarthat még?
Egyik nap odamentem a laptop-omhoz, és megtaláltam rajta azt az emailt, melyben közölték velünk, hogy a karantén alól december 29.-vel fel vagyunk szabadítva. Valójában azt sem kérdezték meg tőlünk, hogy hogyan érezzük magunkat, hogy ágyban fekszünk, vagy már jobban vagyunk - e, de minket kiengedtek a karanténból, mert a naptár szerint a program úgy diktálta.
Ekkor megvilágosodott bennem, hogy valójában nem is emberként vagyunk számon tartva, hanem számítógépbe bevitt statisztikai adatokként.  Hogy meggyógyultam vagy meghaltam ez sajnos ekkor senkit nem érdekelt!
Így ráébredtem, hogy engem nem az orvos, vagy gyógyszer - hiszen azt nem is kaptunk, - vagy bárki más gyógyított meg, hanem maga az Élő Isten.
El kellett fogadnom, hogy a „leterhelt”, egészségügyi dolgozók, orvosok számára egyáltalán nem voltunk fontosak, hiszen azt sem kérdezték meg tőlünk, hogy vagyunk? Két 70 éven felüli kisnyugdíjas, ugyan kinek is számít az életük? 
Ami vígasztalt ekkor, hogy a gyermekeim és Isten számára fontosak vagyunk. Isten gondot viselt rólunk! A zavartság és erőtlenség ellenére adott annyi bölcsességet, hogy be tudtuk venni a szokásos gyógyszereinket, hogy néha azért ennünk is kellett, hogyha nem is voltunk a tudatosságunk magaslatán, de nem voltunk magunkra hagyva!
Így kijelenthetem, hogy a mi Gondviselőnk maga az Élő Isten volt! Ott volt mellettünk olyan körülmények között, ahonnan nem sok ember jön vissza élve, 70 feletti korban, krónikus betegen.
De mindezek csak kezdetben világosodtak meg bennem, hogy Isten gondot viselt rólunk mindenben. Aztán jött az újabb felismerés, hogy ez idő alatt, míg ebben az állapotban voltam, nem is kértem az Úr segítségét! Annyira le volt terhelődve az agyam, teljes belenyugvással voltam ebbe a lehetetlen állapotba, hogy közben már erőm sem volt az Úr segítségét kérni.
Ekkor nagyon megszégyelltem magam, de azt is megértettem, hogy ennek éppen így kellett történnie.
Így bizonyította be nekem Isten, hogy egyedül Ő volt itt velünk, és a karjaiban tartott az erőtlenségünk idején! Nem kértem segítséget Tőle, mert alig fogtam csak fel, ami körülöttünk történik, de Ő itt volt és gondoskodott rólunk! Önszántából, mert Ő szeret bennünket!
Isten látta a körülményeket, hogy emberként itt nem lehet semmit tenni, legfeljebb ha kórházba visznek, ahonnan azonban nem biztos, hogy haza lehet jönni. A napról napra súlyosbodó állapotunk alatt, Ő volt ott velünk, felvállalt bennünket.
Miután a karanténból felszabadultunk az erőnk bizony nem tért vissza, de már olvasgattam, a Bibliát és a verseskötetemet, ami egyre közelebb vitt újra az Úrhoz.
Ezután három Igét is kaptam az Úrtól:
A betegségem elején: Ámos 5: 14-15 „Keressétek a jót és ne a gonoszt, hogy éljetek, és akkor veletek lesz az Úr, a Seregek Istene, a mint mondjátok.
Gyűlöljétek a gonoszt, és szeressétek a jót, állítsátok vissza a kapuba az igazságot, talán megkegyelmez az Úr, a seregek Istene József maradékának”
Második Ige: Ésaiás 38: 15-20 „Mit mondjak, hogy szólott Ő, és azt meg is cselekedé! Nyugton élem le évemet, lelkem keserűsége után. Óh Uram, ezek által él minden! És ezekben van teljességgel lelkem élete! Te meggyógyítasz és éltetsz engemet!
Imé áldásul volt nékem a nagy keserűség, és te szeretettel kivontad a lelkemet a pusztulásnak verméből, mert hátad mögé vetetted minden bűneimet”
Harmadik ige: Ézsaiás 63: 7-14 „……..és Ő mondta: Bizony az én népem ők, fiaik, akik nem hazudnak, és lőn nékik Megtartójuk……..”
Ezt az utolsó Igét a kecskeméti rádiós Evangélikus Istentisztelet által üzente nekem az Úr.  Az Igéket átolvasva megértettem az Úr üzenetét, és nagyon hálás vagyok Neki ezekért.
Hálásan köszönöm az Úrnak a csodát, amit velünk tett és kérem Őt, hogy állítson vissza a helyemre, hogy továbbra is hűséggel szolgálhassam Őt! Ámen
 



Bizonyságaimat mindig szívesen osztom meg veletek, mert tudom, hogy ti is érzitek benne az Úr csodálatos munkáját. Hasonlóképpen osztom meg a legújabb bizonyságomat is, hogy ha nem is közvetlen részesültök az áldásban, de legalább értesüljetek róla és gazdagítsa az Istenbe vetett hiteteket.

Nos azzal kezdeném, hogy elkészült a 3. könyvem kézirata és könyvkiadót kellett keresnem, hogy az Istentől kapott verseimet könyv formájában megjelentessem.  Mielőtt azonban ezt tettem volna, napokkal előtte elkezdtem imádkozni, hogy az Úr hozzon elém egy olyan kiadót, aki a megálmodott tökéletességgel elkészíti a könyvemet.

Aztán elkezdtem keresgélni. Két-három kiadónak írtam, de olyan anyagi feltételeket szabtak, amit én nem tudtam teljesíteni. Azt hiszem negyedikként egy nyomdának írtam, aki nagyon készségesen válaszolt és anélkül, hogy látta volna a kéziratot elvállalta, sőt egy kolleganőt ajánlott, aki végigvezet a könyvkészítés rejtekeiben is. Viszont, ha nem magánkiadásban akarom a könyvemet megjelentetni, abban az esetben is tud segíteni és ajánlott egy kiadót.

A segítőkészsége nagyon megragadott és éreztem, hogy mindez Istentől van.

Majd megköszöntem a segítségét és felvettem a kapcsolatot a kiadóval, aki szintén nagyon szívélyesen fogadott. Igaz, megvallotta, hogy nem szokott kiadni verseskötet, de ezt most nekem elvállalja a nyomda ajánlása miatt. Persze anélkül, hogy ő is látta volna a kéziratot.

Nagyon szépen az elejétől végéig egyeztetett velem mindent és majd csak az után kezdtek hozzá munkafolyamatokhoz.

Végül a könyv elkészült, az imádkozásom meghallgatásra talált. Nagyon szép és igényes lett a könyv szerkesztése és a borítója is. Istentől kapott verseim, egy nagyon szép köntösbe lettek bújtatva, amelyen látszik, hogy az Úr áldása van. Boldog vagyok, hogy Isten elém hozta az említett nyomdát, aki által megismerhettem a kiadót, mely elkészítette azt a könyvet, amit megálmodtam, és azontúl egy üzenetet közvetített felém.

Ugyanis eszembe jutott, hogy a kiadó már az első beszélgetésünk alkalmával „Bizalmi kérdésnek” nevezte a szerző és a kiadó közötti kapcsolatot.

„Bizalmi kérdés?”- gondoltam tovább. Ilyen bizalmi kapcsolat van közöttem és Isten között! Ő, aki bízik bennem és én is bízok Ő benne! Mert egy ilyen bizalmi kapcsolatban jönnek az áldások, amiket életünk minden percében elvehetünk.

Az Istennek terve van mindennel. A könyvkiadással kapcsolatosan ébresztett rá arra, hogy a mi kapcsolatunk is egy bizalomra épül!

És én megköszönöm ezt a bizalmat az Úrnak, és megpróbálok nem visszaélni vele!


More Articles ...

  1. Újra születés
  2. Az én Hitpróbám
  3. Mert csak én tudom, mi a tervem veletek...
  4. Vásárlás "időpontfoglalással"
  5. Isten üzenetei
Page 1 of 12