Mert Ica vár engem
Istentisztelet után, hazafelé jövet, újra megpillantottam az út szélén álldogáló férfit, akit akkor már felismertem. Igen, egy hajléktalan, aki élettársával néha eljött a misszióba. Nagyon szegény körülmények között élnek, mint ahogy egy hajléktalan tud élni. A nő elmesélte, hogy a télen a hideg miatt előfordult, egész éjjel egy kutyával sétált az utcán, hogy meg ne fagyjon. Nyáron a folyó hídja alatt húzta meg magát, kitéve mindenféle vérszívó állatoknak.
Néha egy-egy jó ismerős segített rajtuk élelemmel, vagy éppen meghúzhatták magukat éjszakára a lakásukban. Városon vannak hajléktalan szállók, de vidéken az ilyen emberek élete kilátástalan.
Találkoztunk tehát ezzel a hajléktalan férfival, a férjem megállt, és ő odajött hozzánk. Tisztelettel köszönt, és kérdésünkre, hogy hova megy, röviden azt mondta: „Újfaluba, a kórházba. „Dehát, gyalog indultál el ilyen messze?”- érdeklődtem. „Igen, mert a biciklimet összetörték, és még a rendőr is megbüntetett érte. Mondtam, hogy nem tudom kifizetni, de azt mondta, hogy majd leülöm.” Egyre lehangolóbb volt szembesülni a ma is előfordult valósággal, de sajnos nagyon is élő volt a helyzet. Aztán még megkérdeztem tőle: „Mikor indultál el otthonról?” „Reggel.” - válaszolta csendesen.
De hát… akartam nagyon csodálkozni, de ő azonban egy rövidke mondattal ezt válaszolta: „Mert Ica vár engem.” Sajnálkozva néztem a férfit, és felé nyújtottam egy nejlonba becsomagolt néhány kiflit. Ő nem nyúlt érte, hanem megkérdezte: „Akkor Kati néni mit eszik?” „Nekem van.”- mondtam. És még egyszer megismételte: „Kati néninek van?” „Igen, van.”- bólintottam a fejemmel.
Beültettük a kocsiba, hogy úgyis arra megyünk és elvisszük a kórházig. Halottam, amint mohón ette a kiflit.
Majd elővettem egy tábla csokoládét, hátra nyújtottam neki, hogy egyék meg együtt Icával. Láttam szeme az örömtől felvillant, arca már nem volt olyan szomorú, megköszönte és a zsebébe tette.
A férjem azt kérdezte tőle, hogy nem-e stoppolt, vagy nem vették fel? Hisz ez a távolság több mint 30 km. „De próbáltam stoppolni, de senki nem vett fel, aztán már nem is próbálkoztam vele. Elfáradtam leültem az út szélére, akkor meg küldtek hozzám egy orvost. Azt hitték rosszul vagyok. Az orvos megvizsgált, látta, hogy csak éhes vagyok és fáradt, ezért elment.”
Csend lett egy ideig, csak bennünk a valóságnak volt hangos a zaja. XXI. század, Magyarország!
Aztán egyre fogytak a kilométerek, lassan megérkeztünk. Kiszállt a kocsiból, odajött az ablakhoz és még egyszer megköszönte a jóságunkat. Elindult.
A férjemtől megkérdeztem, hogy nincs -e valamennyi pénz nála, adjunk egy buszra valót neki. Ő kiszállt, elővette a pénztárcáját, és utána szólt a férfinek. Ezalatt a pénztárcából egy kis papírdarabot kifujt a szél és elkezdte tovább forgatni az úton. A hajléktalan férfi megfordult, és elindult a kis papírdarab után, felvette, majd alázattal férjemnek odaadta. Férjem átnyújtotta neki a jelentéktelen összeget, ami talán éppen csak a visszautat fedezte számára.
Aztán köszönt, és elindult, mert: „Ica őt várja.”
Férjemmel hosszasan hallgattunk az úton. A csendben sok mindent tudtam eltárolni és megbeszélni magammal. Végig gondoltam az indítékot, amiért ő gyalog elindult a kórházba. Vajon ki tette volna ezt meg még rajta kívül? Nem volt számára akadály, hogy nincs pénze buszra, nincs kocsija, biciklije, milyen távolságra kell mennie, de ő menni akart, mert tudta, hogy a másik fele várja őt. Elindult reggel több, mint 30 km-re, és mi mikor felvettük délután 5 óra volt. Ez az ember egész nap éhen gyalogolt, azért, mert tudta, hogy őt várják.
Ez a hajléktalan férfi a sok ember közül csak egy volt! Bár nem biztos, hogy lett volna még valaki, aki ezt megtette volna! Egy emberért tette, aki csupán őt várta!
És most megkérdezem, hogy mi keresztyének, akik tudjuk, hogy minden nap bennünket is vár az Úr, mi elindulunk -e, hogy találkozhassunk vele? Megtesszük -e azt, amit ez a hajléktalan férfi megtett, egy másik emberért, hogy örömet szerezzen neki?
Mi keresztyének, akik nem csak annyit tudunk Jézusról, hogy vár minket, hanem azt, hogy az életét is odaadta azért, hogy magára vállalja a bűneinket. Így már elindulunk -e felé minden nap?
Mi keresztyének, akiknek nem kell autóra, buszra, biciklire várni, hogy találkozhassunk Ővele, hanem a nap minden szakában, őszinte imával mehetünk hozzá, és csak azt mondjuk neki: „Uram, szeretlek Téged!”Ott, ahol vagy, nem kell kilométereket utazni, nem kell jármű, pénz hozzá, csak a te nyitott szíved, ami Érte ég! Mondd Neki azt: „Uram, szeretlek Téged! Szükségem van Rád minden nap!”