-„Istenhez, akkor mehetünk, amikor akarunk, az emberekhez pedig akkor, amikor fogadnak bennünket!” A fenti megállapítás, hogy mennyire valós, ezt saját életemben magam is megtapasztaltam.
Történt pedig, hogy a napokban sürgős imatémában kerestem az egyik testvéremet, aki éppen foglalt volt. Egyszóval nem ért rá meghallgatni. Természetesnek vettem, hisz lehetünk elfoglaltak, ezzel le is zártam ezt a lehetőséget.

Írtam a másik testvéremnek az üzenőben, de majd, amint meggyőződtem róla, napok óta nem volt fent a gépen.

Aztán próbálkoztam tovább, hívtam a harmadik testvéremet telefonon, a hívás kicsengett, ám nem vették fel.
Hírtelen nem volt, akit kérhettem volna az imaerősítésben. Ekkor szomorúan leborultam az Úr előtt, és elmondtam Néki a bánatomat, és kértem az Ő segítségét. És ím, az Úr ráért engem meghallgatni, és kész volt segíteni.
Utólag felróttam magamnak, hogy először is, miért nem ahhoz fordultam, Akitől a segítséget vártam? Miért kellett több embernél megtapasztalni, hogy az idejükkel nem ők rendelkeznek, hisz nem értek rá engem meghallgatni, mert vagy dolgoztak, vagy mással voltak elfoglalva.
Mint ebből is láthatjuk, Isten az egyetlen, aki nem függ senkitől, aki mindig ráér minket meghallgatni, és meg is hallgat minket, sőt meg is segít bennünket.
Ugye, hányszor estünk ebbe a csapdába, hogy szaladunk fűhöz-fához, és végül, ha már nem találunk megoldást, odakullogunk szégyenkezve az Úrhoz. Mert előbb-utóbb rájövünk, hogy ezt a futkosást elkerülhettük volna, ha először is a Mindenhatóhoz megyünk. Legyünk hát bölcsek, és az ÉLET URÁNÁL kopogjunk, ahol bebocsátást kapunk mindig! Ámen!