A napokban csak ültem a székemen, és elmerengtem a régi idők szép, és kevésbé szép emlékein. Volt, amin mosolyogtam, de volt, amikor könnyek tolultak a szembe. Így tűnődtem a múlton és a jövőn egyaránt.
Közben eszembe jutott az a szomorú valóság, hogy manapság a szülőket idősotthonokba adják be a gyerekei, hivatkozva arra, hogy munka mellett nem tudják gondozni. Igen megrázó hír ez, mikor hol egyik, hol másik idős embert váratlanul elköltöztetik az otthonukból.
„Haza akarok menni” „Nem akarok itt maradni” -védekezik a mama, aztán kap egy kis pirulát, mindjárt jobban lesz tőle- nyugtatják meg a gondozók. Aztán néhány perc, és mindenki megnyugszik. A gyermeke elmegy, mint aki jól végezte dolgát. Az úton még így nyugtatja magát: „Majd megszokja”
 
Fáj az embernek a szíve, hogy érzéketlenül ott hagyják, mint egy csomagot, eldobják, mint egy megunt ruhadarabot. Még az elején meglátogatják, majd egyre ritkábban, mert nincs rá idő!
„Nincs rá idő” pl. vidéken, vajon honnan volt ideje annak az anyának felnevelni 5-6, sőt 10 gyermeket? Honnan volt ereje főzni, mosni, házimunkát, kerti munkát végezni? Az aratás idején pedig ebédet hordtak az asszonyok a férjüknek. Hajnalban felkeltek, és tíz órára már indultak a kész étellel 35-40 fokos melegben. Délután kitalálták, hogy másnap megint mit főzzenek, és napokon keresztül míg az aratás tartott így ment. Amíg az anya elvitte a férjének az ebédet gyalog, sok km-re, addig a nagyobb gyerekek vigyáztak a kicsikre.
Apró jószág volt a házkörül, amit szintén el kellett látni.
És most jön a legfontosabb! Generációk éltek együtt! A nagyszülők ott éltek a családdal, és nagy tisztelettel vették őket körbe. A nagyszülőknek, és a szülőknek mindig kijárt a tisztelet, és a gyerekek meg is adták, mert erre lettek nevelve. Elfértek egymástól, az asztalon pedig mindig volt mit enni a családnak, még ha néha szűkösebben is.
Szeretetteljes életet élt a család, az érzelmek nem satnyultak el bennük, mert naponta gyakorolták. Együtt örültek és sírtak.
 
Emlékszem, a négy gyermekem közül egyik sem szeretett óvodába járni. A szeptember mindig küzdelmes hónap volt a gyermekeim és saját magam számára. Amikor az óvoda kapujához értünk elkezdtek sírni, és hangosan kiáltozták: „ Nem akarok itt maradni! Anya vigyél haza!” Ők megengedhették maguknak, hogy könnyeik kifele folyjanak, de én ezt nem tehettem meg. Ekkor következett a magyarázkodás: Nem sokára tízóraizni fogtok, utána játszottok, megebédeltek, aludni fogtok egy kicsit, és mire felébredsz már itt is vagyok!! Beértünk az ajtóhoz, átadtam a dajka néninek a gyereket, és igyekeztem eljönni, hogy ne okozzak még nagyobb fájdalmat neki. Gondoltam elterelődik a figyelme.
 
( Majd megszokja!)- ahogy az idősotthonba elhelyezett édesanya fia mondta.
Nem, nem szokja meg, sem az én gyerekeim nem szokták meg az óvodát, mert haza vágytak a családhoz, a megszokott környezetükbe.
Akkor az az édesanya, vagy édesapa, akit nem néhány órára adnak be a gyermekeik, hanem végleg, az talán nem toporzékolva kiáltozná: Nem akarok itt maradni! Haza akarok menni!
De itt már nem lehet akaratuk, mert a gyermekeik rendelkeznek a saját szüleik sorsáról. Pedig szeretnének otthon élni, a maguk megszokott környezetükben, abban az otthonban, amit egy élet munka árán építettek fel. Az a bútordarab, amit annyira féltettek, a kedvenc kislábas, a hímzett párna, a cica, ami hízelegve a lábukhoz dörgölődött, a millió emlék, mind-mind egy döntés által megsemmisül! Mert a gyermek úgy dönt, hogy otthonba adja a szüleit!
De hisz volt régen is gyermekotthon (Gyermekváros) ahova be lehetett volna adni a gyermeket, de ilyen meg sem fordult a szülők fejében. Időt, energiát, pénzt, nem számolva, becsülettel felnevelték a gyermeküket azzal a reménységgel, hogy majd kapnak egy pohár vizet érte. De azt a vizet nem ők adják oda, hanem egy idegen.
 
HOL VAN MA A GYERMEKEKBŐL AZ ISTENFÉLEM, HOL VAN A SZERETET, A TISZTELET A SZÜLŐ FELÉ, AKI MINDENT ODAADOTT AZÉRT, HOGY EGYSZER MAJD ÖRÜLHESSEN A CSALÁDJÁNAK.
 
ELDOBNI EGY SZÜLŐT CSAK AZ TUD, AKINEK VAN BÁTORSÁGA HINNI, HOGY Ő NEM ERRE A SORSRA FOG JUTNI.
 
DE ISTEN IGÉJE AZT MONDJA: Tiszteld Atyádat és Anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, ……”
Kedves Testvéreim! kissé fájdalmas témát érintettem, de sajnos ezt a fájdalmat a magatehetetlen, eldobott szülők élik át. Kérem Istent, hogy munkálkodjon a ti szívetekben, és kerüljétek el a hasonló bűnt, ne szép ruhákban látogassátok szüleiteket, hanem adjatok enni, inni neki, legyetek hálásak azért, mert felnevelt titeket! Ne dobjátok el őket, mint egy megunt ruhadarabot, hanem keressétek a megoldást, hogy hátralévő éveiket boldogan töltsék el! Ámen
 

Dózsa Lajosné