Mindenkinek a saját bizonysága a legnagyobb, mivel az közvetlen őt érinti. Az üzenet neki szól, mint egy megcímzett levél. Ilyen az én bizonyságom is, hogy lehetséges eltörpül egy daganatos betegség gyógyulás mellett, de aki megtapasztalta már a rendőri büntetést, az biztos megérti az én bizonyságom fontosságát.
Egyik vasárnap reggel éppen gyülekezetbe indultunk családommal, és mivel késésben voltunk, a bérházak közötti egyik kis utcába behajtottam, hogy levágjam a sarki kanyart, mert így közelebbinek tűnt a távolság. Amint befordultam, egy öreg nénike kezével tiltakozóan integetett, hogy ne menjek arra, én azonban mit sem hallgattam rá, eltervezett célom érdekében tovább hajtottam. Tovább hajtottam, éppen bele egy rendőr karjaiba, aki kora reggeli frissességgel meg is állított. Rögtön emlékeztem a nénikére, a behajtani tilos táblára, és tudtam, az Úr ki akarta ezt védeni, ha én engedelmes lettem volna. És eszembe jutott hányszor futunk vak vágányra, ami a saját engedetlenségünk miatt van.
A rendőr köszönt, majd megkérdezte:- Ugyan hova ez a nagy sietség? Látta, hogy mi van kitéve az utcasarkon?
Én ültem ledermedve, és csak azt tudtam felelni rá: - Igen láttam, egy behajtani tilos tábla. A gyülekezetbe megyünk, és késésben vagyunk.
Csendben hallgattam, és vártam, mi fog történni? A rendőr nézett rám, és azt mondta: - Meg kell, hogy büntessem, mert kreszszabályt sértett, ezért fizessen be 1000 Ft. büntetést! Míg a rendőr átnyújtotta a csekket, én néhány szóban hálát adtam Istennek azért, hogy megbüntetett, és hogy csak ennyire büntetett meg. Ez a büntetés is bizonyította számomra, hogy az Úr mindig velünk van.
Megpróbált már az induláskor jó tanácsot adni, küldte az őrangyalt, hogy figyelmeztessen, vigyázzon ránk. Erre sem hallgattam, mert meg volt saját elképzelésem. Tehetetlenségemben viszont, újra segítségemre sietett az Úr, meglágyította a rendőr szívét, és ez által a büntetést a legkisebb összegben határozta meg.
Ez az én bizonyságom, ami ha rágondolok, ma is melengeti a szívemet, ami teljes hitelt ad annak a ténynek, hogy az Úr mindig velünk van.
Felemelő érzés, hogy egy ilyen Úrnak lehetünk a gyermekei, aki mindenkor és minden helyzetben vigyáz ránk.
Egyik vasárnap reggel éppen gyülekezetbe indultunk családommal, és mivel késésben voltunk, a bérházak közötti egyik kis utcába behajtottam, hogy levágjam a sarki kanyart, mert így közelebbinek tűnt a távolság. Amint befordultam, egy öreg nénike kezével tiltakozóan integetett, hogy ne menjek arra, én azonban mit sem hallgattam rá, eltervezett célom érdekében tovább hajtottam. Tovább hajtottam, éppen bele egy rendőr karjaiba, aki kora reggeli frissességgel meg is állított. Rögtön emlékeztem a nénikére, a behajtani tilos táblára, és tudtam, az Úr ki akarta ezt védeni, ha én engedelmes lettem volna. És eszembe jutott hányszor futunk vak vágányra, ami a saját engedetlenségünk miatt van.
A rendőr köszönt, majd megkérdezte:- Ugyan hova ez a nagy sietség? Látta, hogy mi van kitéve az utcasarkon?
Én ültem ledermedve, és csak azt tudtam felelni rá: - Igen láttam, egy behajtani tilos tábla. A gyülekezetbe megyünk, és késésben vagyunk.
Csendben hallgattam, és vártam, mi fog történni? A rendőr nézett rám, és azt mondta: - Meg kell, hogy büntessem, mert kreszszabályt sértett, ezért fizessen be 1000 Ft. büntetést! Míg a rendőr átnyújtotta a csekket, én néhány szóban hálát adtam Istennek azért, hogy megbüntetett, és hogy csak ennyire büntetett meg. Ez a büntetés is bizonyította számomra, hogy az Úr mindig velünk van.
Megpróbált már az induláskor jó tanácsot adni, küldte az őrangyalt, hogy figyelmeztessen, vigyázzon ránk. Erre sem hallgattam, mert meg volt saját elképzelésem. Tehetetlenségemben viszont, újra segítségemre sietett az Úr, meglágyította a rendőr szívét, és ez által a büntetést a legkisebb összegben határozta meg.
Ez az én bizonyságom, ami ha rágondolok, ma is melengeti a szívemet, ami teljes hitelt ad annak a ténynek, hogy az Úr mindig velünk van.
Felemelő érzés, hogy egy ilyen Úrnak lehetünk a gyermekei, aki mindenkor és minden helyzetben vigyáz ránk.
Kiss Zoltán