Lányom Angliában dolgozik, és a szabadságát itthon töltötte. Hamar elrepült a néhány hét, és a visszaút mindig fájdalmas mindegyikünk számára. A nemzetközi busz Budapestről délután fél 4-kor indult. Mivel tudtuk, hogy útközben bemegyünk egy boltba élelmiszert vásárolni, ezért hamarabb indultunk el. Minden szépen alakult, haladtunk is, de soha ilyen hosszú nem volt ez az út, mint most. Mikor az útszéli táblán megpillantottam, hogy még 112 km van hátra Bp.-ig, és fél 2 van, hirtelen egy gyors számolásba kezdtem. Ha 100-al megyünk, akkor 1 óra 20 perc alatt ott vagyunk, de nem tudunk végig ilyen sebességgel menni, sőt még a városban legalább egy fél óra az a nemzetközi buszváró. Hogy a többiek ne idegeskedjenek, megpróbáltam eltitkolni az aggodalmamat. Aztán tovább haladtunk, és újra jelezte a tábla, hogy még mindig 32 km van hátra. Ettől kezdve behunytam a szemem és imádkozni kezdtem. Elmondtam az Úrnak, ha az az akarata, hogy a lányom most vissza tudjon menni, akkor tegyen csodát, hisz most itt már csak az segíthet. Hajlamosak vagyunk imáinkban tanácsot adni az Úrnak, hogy hogyan is oldja meg ezt a helyzetet… talán, hogy késsen a Londonba menő busz, vagy az idő álljon meg, vagy bármi, csak hogy ki tudjon jutni, hisz a munkahelyén nem nézik el neki, ha nem tud visszautazni. Amint látjátok, a tanácsadás hibájába én is beleestem, és utólag már szégyellem is magam érte. Jól ismerem pedig az Igét, ami egyértelműen kimondja: „Az Úr előtt nincsen akadály, hogy sok, vagy kevés által szerezzen szabadulást”/ I Sámuel 14:6/Amint megérkeztünk, egyikünk sem nézte meg az órát, hanem azzal a tudattal, hogy Istenre bíztunk mindent, végeztük a magunk emberi dolgát. A lányom kiszállt az autóból és igyekezett csekkolni a jegyét, én fogtam az utazótáskáját és elindultam utána. Mikor beértem a váróba, messziről láttam, hogy még a sorszám kiírásra várt. Egymásra néztünk, majd  a falon lévő órára, ami 15.05 percet mutatott. Ekkor megértettük, hogy Isten megállította az időt. A pénztárnál csekkolta a jegyet, és berakták a bőröndöt a busz csomagterébe. Elköszöntünk, felszállt a buszra és néztünk egymásra. Mindketten éreztük, hogy ilyen a mi Istenünk!!!
Álltam egy ideig, de a nagy tömeg, a meleg, és a kimerültség miatt szédülni kezdtem, ezért jobbnak láttam a tömegből kijönni. Kezemmel újra elköszöntem, jó utat kívántam és eljöttem.
Az úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy milyen hatalmas a mi Istenünk. Milyen nagy dolgokat képes elvégezni. Mi, akik azt hittük, hogy lekéssük a buszindulást, bőven odaértünk, nekünk kellett várakozni, sőt miután lányom a buszra felszállt, még ott is töltöttem egy kis időt, és még én hagytam ott a buszt.
Isten a lehetetlenből is kihozza a lehetőséget! Amiről emberként lemondunk, ha az Ő kezébe tesszük le, újra működik, újra él az élettelen is!
Elgondolkozok rajta, miért aggódunk, miért gondoljuk azt, hogy Aki megteremtett bennünket, az a bajban magunkra hagy? Miért próbáljuk a nagy dolgokat is előbb magunk megoldani, és majd csak ha már emberileg nem megy, akkor fordulunk az Úrhoz… Miért nem vágynak az emberek Istenhez? Mi az, ami Isten ellen szól? Mi, vagy ki az, aki biztosabb Nála????
Szükségünk van rá! Az életet, az egészséget, a fényt, az esőt, az ételt, az erőt, és mindent, mindent tőle kapunk! Akar -e rosszat Ő a teremtményeinek? Melyik az a biztosító ami nagyobb garanciát vállal az életedre, mint az élő Isten? Emberek, miért nem keresitek Istent, míg megtalálható???