Pintér Béla: Hinni kell
Voltam már árván, távol mindentől,
A feledés tengerpartján, kopott hátsó lépcsőn.
Szép csendben vártam az álmaim alkonyát,
Mikor a part menti homokban megláttam a lábnyomát.
Hinni kell, amikor összedől a világ,
A romok tetején tombol az élet.
Hinni kell, amikor azt mondják nincs tovább,
A régi képeket majd újra cseréled.
A tegnap fájdalma a szívembe mart,
Volt úgy, hogy azt gondoltam, nincs is túlsó part.
De mikor azt hittem vége, akkor kezdődött el,
Az a lábnyom a homokban, igen az volt nekem a jel.
Hinni kell, amikor összedől a világ,
A romok tetején tombol az élet.
Hinni kell, amikor azt mondják nincs tovább,
A régi képeket majd újra cseréled.
Néhány hónappal ezelőtt a Földesi Gyülekezet is átélte a szakadás okozta fájdalmakat. A sátán által előkésztett tervet maradéktalanul véghez is vitték azok a testvérek, akik nem is gondolták, hogy milyen fájdalmat okoztak vele Istennek, és nekünk. Olyan mély sebek voltak, hogy azt gondoltuk „nincs is túlsó part” – ahogyan Béla énekli a fenti dalban.
Emlékszek egy vasárnapi alkalmunkra, mikor a szétzilált gyülekezetből alig voltunk egy néhányan, és mikor énekeltük ezt a dalt, ömlött a könny a szemünkből. A refrén egy biztatást, egy távoli képet adott szívünkbe: „Hinni kell, amikor összedől a világ, a romok tetején tombol az élet. Hinni kell, mikor azt mondják nincs tovább…” És hittünk, hittük, hogy az igazakat megsegíti az Úr, megerősödünk újra. Ez idő alatt sem maradt el egyetlen Istentisztelet, egyetlen misszió munka, heti honlap írás, takarítás sem, és friss virág volt a vázában mindig, mert Isten adott erőt vérző sebekkel is, hogy elvégezzük a munkánkat.
A gyülekezeti ház elé 5 db. rózsát ültettünk akkor, mikor mindenki azt hitte, hogy nincs tovább. Mi egy új kezdetet reméltünk általa. A gyülekezeti terembe akkor vettünk futó szőnyeget, ami sokkal szebbé, és még kedvesebbé tette azt a helyet, ahol könnyek között imádkoztunk a jövőnkért. Nem álltunk meg a bajokon tépelődni, hanem végeztük azt, amit az Úr reánk bízott. Mint Péter, míg az Úrra vetette a tekintetét, járt a vízen, mi is úgy akartunk tenni a cél érdekében. És a sebek lassan begyógyultak, azok vagyunk, akik eddig is voltunk, csak a sátán más megvilágításban tüntetett fel bennünket. Az Úr viszont ismeri a szívünket, és engedelmes, hűséges szolgálatunkért cserébe megáldott bennünket. Áldás van rajtunk, az Úr csodás áldása! A szilárd hit, amit az Úrba fektettünk, áldást hozott ránk!
„Az a lábnyom a homokban, igen az volt nekem a jel.” Igen, a lábnyom, amit sokszor nem veszünk észre a bajainktól, de ha visszanézünk a néhány hónapi eseményekre, tudjuk, hogy az Úr nélkül lehetetlen lett volna kibírnunk. Tudjuk, hogy az Úr hordozott a karjaiban bennünket terheinkkel együtt. A terhek szép lassan lekerültek rólunk, és boldogan szolgáljuk lankadatlanul az Urat! Dicsőség Néki érte!!!
És ma már ezt énekeljük:
„Nevetve nézek a holnap elé,
bár nem tudom, mi vár még rám,
De itt él a szívemben, az Akié
Az életem és minden más……..”