Egyik városban egy hírhedt Istent tagadó személy előadást tartott a hit ellen, és mikor beszédét elvégezte, kérte a hallgatóságot, hogy cáfolja meg az állításait, ő mindenre megfelel. Arra számított, hogy ifjú, hívő rajongók megtámadják majd, s előre örült neki, hogy miképpen teszi nevetségessé buzgóságukat.
Ehelyett azonban előadását idegenkedő csenddel fogadták, majd egy egészen egyszerű asszony állt fel szólásra és ezeket mondta: Uram, ön azt hirdette, hogy sokkal többet és nagyobbat fog nyújtani, mint amit a keresztyén vallásban magunkénak mondhatunk. Én már évek óta özvegy vagyok. Mind a két gyermekemet becsülettel fölneveltem, nehéz küzdelmekkel, keserves könnyhullatással. Egyedüli támaszom, segítségem, védelmezőm, és vigasztalásom mindenben az én Uram, Jézusom volt. Csak a Jó Isten tudja, hogy egy szegény egyedülállónak mily nehéz az élet. De Ő mindig meghallgatta az én könyörgéseimet és megsegített. Sokszor elfogyott az utolsó falat kenyér, és nem tudtam, mivel fogom a gyermekeimet jól tartani, de az Úr mindig kirendelte azt, amire szükségünk volt. Aztán halálos betegen feküdtem, és a szívem majd megszakadt, ha arra gondoltam, hogy szegény gyermekeim árván egyedül állnak majd a világban. De hitem nem engedte, hogy végképp kétségbe essek, és Ő meggyógyított engem.
És ön uram azt meri mondani, hogy ez balgaság? Mondjon valamit, ami nagyobb boldogságot nyújt, mint a hit nyugalma és boldogsága! Mondjon ön többet és nagyobbat, mint amit én átéltem életemben Isten jelenlétéről, mindenhatóságáról, atyai szeretetéről megtapasztaltam! Mondjon ön többet!
A szónok elhallgatott, és szó nélkül eltávozott.