Nap, mint nap látom, milyen csodát hozott létre Isten, mikor azt mondta: „Legyen!”, az első fejezetben /1Móz 1/ lejegyzett szavai máig létező dolgokat teremtettek meg; világosságot, eget, földet, stb. Milyen erő lakozik kiejtett, s számunkra megörökített beszédében! Mennyi áldást nyerünk, mikor Igéjét naponta a kezünkbe vesszük. S hozzá hasonlóan a mi szavaink is építhetnek. Láttam könnyeket, amik azért száradtak fel, mert egy barát együtt érző szavai felitatták. Sokat jelent egy köszönöm, egy bátorítás, mikor már feladnád. És hosszasan sorolhatnánk még, milyen áldásokat rejt a szó.

Néha jönnek az életünkben lehetőségek, mik esélyt adnak, hogy beszéljünk arról, ami bennünk van. Az ilyen alkalmak egy része jó lehet arra, hogy szóljunk Jézusról, a reménységünkről, gyógyulásról, szeretetről, értünk elszenvedett fájdalmakról, arról, amit egy szóval a legjobban úgy foglalhatunk össze: evangélium. Másrészt, úgy hiszem Isten sok bátorító, felemelő szót rejtett belénk azért, hogy a kellő időben megajándékozzuk vele testvéreinket, akik az örömhírt már jól ismerik.

Egy áldott dicsőítéssel és megindító igeszolgálattal telt ifjúsági alkalom után, mikor mind azt vártuk, hogy az Úr a jövőnkre nézve mutasson utat, a következő igeverset kaptam:

„ Atyámfiai, férfiak, ha van valami buzdító szavatok a néphez, szóljatok!” /ApCsel 13, 15b/

A következőket értettem meg, amik nem hagyták hidegen a szívemet, s szárazon a szememet…

Gyakran ér el minket olyan felszólítás, mint amilyet Pál, és testvérei is kaptak. Megnyílik egy lehetőség, amivel élhetünk. Ekkor mit teszünk? Sajnos én túl sokszor hallgattam… Azt hittem a tettek elegendőek, helyettem jól beszélnek… Tudjuk jól, fontosak a cselekedetek, de szavaink nélkül bizonyos esetekben kevesek lehetnek…

„Pál felállt, intett a kezével, és ezt mondta”, nem tanakodott, hanem megragadta a lehetőséget, és a Szent Szellem adta bölcsességgel beszélni kezdett. Az ellenség el akarja hitetni velünk, hogy kevesek vagyunk egy-egy kérdés megválaszolására, hogy nem fogadnák azt, amit mondunk. Az alkalmasságunk viszont nem tőlünk van, az Úrtól egyedül. Isten kipróbált szolgájához hasonlóan akarok tenni én is, és alkalmazni azt az Igét, melyet arra a helyzetre kaptunk, mikor nehéz lesz kinyitnunk a szánkat: „… mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok.” /Máté10; 19b/

És hogy mennyire igaz az utóbb idézett Ige, Pál történetének vége is igazolja. Mikor mindent megosztott a néppel, ami megadatott neki abban az órában, azt olvassuk: „kérték őket, hogy a következő szombaton is hirdessék nekik ezeket a dolgokat” és „… sokan követték a zsidók és az istenfélő prozeliták közül Pált és Barnabást, akik szóltak hozzájuk, és bíztatták őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében.”/ApCsel 13,42-43/

Ha a Szent Szellem indítására egy elénk táruló lehetőséggel élni tudunk, legyőzve félelmeinket magunkkal, és a hallgatósággal szemben, Isten gazdagon megáldja azt. Eszközök vagyunk! Hányszor kell ezt még hallanunk a pásztortól, igehirdetőtől, ifivezetőtől… Hányszor üzenje még meg az Úr? Ne tétovázzunk tovább! Ne fosszunk meg másokat az épülés, felüdülés lehetőségétől! Éljünk azzal a kinccsel, amit Isten a szavainkba rejtett, változtassuk meg bátorításunkkal valaki napját, űzzük el szomorúságát, tegyük újjá életét az Istenről való beszéddel!
Csak tisztítsuk meg magunkat, nyissuk meg szánkat, hogy Isten szeretete elérhesse embertársainkat!