„Egyszer… hírnök érkezett Jóbhoz, és így szólt: A marhákkal szántottak, a szamarak pedig mellettük legelésztek. De a sébaiak rájuk rontottak, és elvitték azokat, a legényeket pedig kardélre hányták… Még ez beszélt, amikor megérkezett a másik, és így szólt: Istentől tűz hullott az égből, amely megégette, és elpusztította a juhokat… Még ez beszélt, amikor megérkezett a másik, és így szólt: A káldeusok három csapatban rajtaütöttek a tevéken, és elvitték azokat… Még ez beszélt, amikor megérkezett a másik, és így szólt: Fiaid és leányaid lakomáztak, és borozgattak elsőszülött testvérük házában. De hirtelen nagy szél támadt a puszta felől, megrendítette a ház négy sarkát, az rászakadt a fiatalokra, és meghaltak.” Jób 1, 13-19

Nagyon jól ismerjük ezt a fenti igerészt, éppen ezért nem is szerettem volna teljes egészében leírni, csak a leglényegesebb momentumokat kiragadni. Hívőként sokszor olvastam már, és több ízben tanítást is hallottam erről a történetről, de csak amikor nemrég utoljára olvastam, akkor szúrt szemet nekem, s szorongatta meg a szívem az a hirtelensége a tragédiáknak, amik Jób életét elérték. Mindig tudjuk, ha Őt emlegetjük, hogy példás hűséggel tartott ki Isten mellett, hogy anyagi csőd, súlyos betegségek és családját ért veszteségek ellenére sem tagadta meg Istent, nem távolodott el Tőle. Azonban nem egy év leforgása alatt szakadtak az életére a bajok, nem hónapjai vagy hetei voltak arra, hogy ezeket feldolgozza, imában támogatást kérjen vagy baráti segítséget. Úgy olvassuk háromszor is a fenti sorokban, hogy „még ez beszélt, amikor megérkezett a másik, és így szólt”. Ideje sem volt felfogni a történéseket, teljesen megsemmisíthette volna ez a hirtelen jött katasztrófa áradat a hitét abban, hogy innen van tovább. Ha életem nehéz időszakaira gondolok, akkor eszembe jut egy-egy nagy csapás, egy nehézség, és talán még pár apró sérelem vagy fájdalom, mik kitöltötték a napjaimat, gondolataimat. És már ilyen esetben is olyan könnyen reményvesztetté válunk, kisemmizettnek érezzük és megadjuk magunkat az önsajnálatnak, a vádlás hibájába esünk Istennel és emberekkel szemben egyaránt.
A másik, ami még elevenné vált előttem, hogy ha viharos tengerhez is hasonlít a mi életünk, könnyen rá szoktuk fogni ezt az ördögre, hogy ő az, aki keseríti most a napjainkat és próbálunk hadakozni ellene. A történetben azonban, ami még drámaibb azon túl, ahogyan rázúdultak Jóbra a hírek, az az, hogy egyértelmű az, hogy Isten mindezt megengedte. A jó és szerető Istennel sokszor nem tudjuk ezt összeegyeztetni. Azt mondta az egyik hírnök: „Istentől tűz hullott az égből, amely megégette, és elpusztította a juhokat”. Igenis, van olyan helyzet, amikor Isten tesz lehetővé az életünkben, nem csak apró nehézségeket, hanem akár nagy katasztrófákat is. Hisz Mindenható. A tudta nélkül semmi nem történhet meg velünk. Természetesen más a védelme alatt élni és kiszolgáltatva lenni a gonosznak azzal, ha a bűneinkhez ragaszkodva, a megváltás munkáját elutasítva él valaki. Éppen az a máshoz nem hasonlítható közelség és szeretet az, ami miatt egy Atya kemény tűzön is keresztülengedi a Fiát, akit szeret.
Kényelmes életünk komfortos karosszékéből nézve még így is érthetetlen ez az egész. Miért volt erre szükség? Miért kellett ennek megtörténni Jóbbal, ha annyira szerette Isten, és büszke volt rá? Ha Jób ennyire hűséges és Istenfélő és tisztelő volt? Miért? Hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy érezzük, mi vagyunk a teremtett világ közepe. Ne történjen olyan dolog, ami ENGEM rosszul érintene. Az ÉN életem védve legyen, az ÉN anyagi dolgaim rendben legyenek. ÉN követem Istent, de Ő ezért cserébe óvjon és áldjon meg ENGEM… És hasonló elgondolások keringnek az emberben. De hahó! Teremtve is Isten dicsőségére lettünk. Az életünk célja nem az, hogy itt a földön egy minél kellemesebb és nyugalmasabb életet éljünk, míg a Mennyig nem jutunk! A Galata levél egy egész más életről ír: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Galata 2,20) Ebből a szemszögből egész másképp tudjuk értékelni a dolgokat. És talán könnyebben tudjuk követni Jób példáját: „ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult, és így szólt: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve! Még ebben a helyzetben sem vétkezett Jób, és nem követett el megbotránkoztató dolgot Isten ellen.” Jób 1,20-22