„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Zsolt 90,12

Annyi minden történik velünk nap, mint nap… Kell, hogy gondolkodjunk ezeken, számot vessünk a dolgokról! De sokszor, amikor ez a számvetés megtörténik, csak elkeseredünk a lelkünkben, meglátjuk a sok területet, ahol nem jól megy a sorunk… Megesik, hogy ez egyszerre érinti lelki életünket, testi épségünket, anyagi helyzetünket, gyülekezeti miliőnket. A fenti Ige eddig mindig azt jelentette számomra, hogy számoljuk bölcsen az előttünk álló napokat, adjon Isten ahhoz világosságot, hogy elvégezzük még mindazt, amit itt a földön kell, a Menny viszonylatában, hogy ha pillanatnyilag szenvedünk is, a nagy örök dicsőség a miénk. Ma azonban arra ébresztett rá, hogy tanuljuk meg úgy értékelni a jelenünket, hogy ne az elkeseredés nyerjen teret a szívünkben. Ez talán a legnehezebb… A múltat az Úr segítségével, és a sok bizonysággal zárult nehéz helyzetek miatt előbb vagy utóbb sikerül lezárnunk, emlegetni is szoktuk, hogy a múlt emlékei megszépülnek, s igyekszünk a jóra visszaemlékezni. Emellett pedig a jövő az, amit még merünk szépnek látni, reménykedünk, hogy ami következik, az csak jobb lehet a mostani napoknál. Ha azt látjuk is, hogy jelenlegi helyzetünk csüggedésre ad okot, az egyetlen kiút a reményteljes jövő, amit hiszek is, hogy megad a mi Istenünk. Azonban a jelen mindig a legnehezebb, a ma próbájához kell tőlünk a legtöbb erő, ez kívánja az élő hitet. Nem elég, hogy régen bőszen hittünk az Igének, hogy mekkora csodákat láttunk, az is kevés, ha csak a jövő ígéretében bízunk buzgó szívvel. Próbáljuk elfogadni, hogy a jelen nehézségein mi nem tudunk változtatni, és pillanatnyilag ezekben nyilvánulnak meg Istennel való kapcsolatunk mélységei. Legyen egy vizsga, ha tanulunk is rá, Isten kegyelme kell, hogy olyan tételt húzzunk, amit megfelelően tudunk prezentálni. Egy betegség is kegyelme miatt lesz semmissé, azért van még meg a munkánk, azért tudjuk befizetni a csekkjeinket, minden Isten kegyelme. Erre az első felismerésre el kell jutnunk ahhoz, hogy ne elsorvasszanak, hanem Istenhez közelítsenek a körülményeink.

A Zsoltárok 111, 10-ben az Ige azt mondja: „A bölcsesség kezdete az ÚR félelme.” El kell ismernünk Isten nagyságát. Amikor körbenézve kritikáinkat és panaszainkat hangoztatjuk, hogy mi nem megfelelő, minek kellene másképp lennie, miért éppen így történnek a dolgaink, akkor nem teszünk mást, mint bíráljuk Isten tervét. Persze, megesik, hogy tényleg nem az Ő akarata, ami velünk történik, hanem a szívünkbe fogadott bűnös dolgok következményei azok. De még ebben az esetben is meg kell értenünk, hogy az Úr tart kézben minket, és ha nehéz napok is jönnek, ha kísértés ér is, az is csak az Ő tudtával történik. Minden szavunkat hallja és az, hogy a bizalmunkat megvonjuk Tőle csak azért, mert a jelen történései nem a mi elképzeléseink szerint alakulnak, az méltánytalan olyan valakitől, aki évek óta ismeri az Urat, és Vele jár.

Ne engedjük beszűkülni a gondolatainkat. Még ha életünk egyik legnehezebb próbájában vagyunk is, nem jelenti azt, hogy az a Felséges hatókörén kívül esne. Igyekszik ilyenkor az ördög elérni, hogy ne tudjunk táplálkozni a múltban megélt megannyi csodából, amik éppen ilyen lehetetlen napokból emeltek fel minket, azelőtt meg nem álmodott módon. Próbálja úgy megterhelni a szívünket, hogy nehéz legyen az ima, olyan mélybe húzzanak a gondok, hogy már túl messzinek érezzük az élő Istent. A testvéreink szavai is úgy jutnak el hozzánk, mintha nem értenének meg minket. Az ellenség arra törekszik, hogy egyedül maradjunk szeretteink, és mennyei Atyánk segítségét elutasítva. Ha ez a leírás csak részben vagy akár egészben leírja a helyzetünket most vagy közelít hozzánk bármikor a jövőben, ismerjük fel, hogy ahogyan az ének is mondja: „Nincs olyan fájdalom, gond, mit meg nem oldhat!” Lehet időbe telik, mire Isten hajszálpontosan időzített segítsége elér hozzánk, de tartsunk ki hűségesen Mellette! Ez a legjobb, amit tehetünk!