Emlékszek gyermekkoromban mikor közeledett a Karácsony, mekkora várakozás volt bennünk. Egész évben nem volt olyan nagy készülődés, mint azokban a napokban. Szépen be volt ütemezve melyik nap mit fogunk csinálni.
Igazi nagytakarítással kezdtünk, mint mikor egy kedves vendéget várunk. Tisztítottuk az ablakokat, szekrényeket, függönyöket, kis terítőket kimostuk, vasaltuk, konyhaszekrényben rendet raktunk.
December 24-én délelőtt Édesanyám megsütötte a kelt tésztákat, ami túrós béles, diós, mákos tekercs, és lekváros kifliből állt. Szépen sültek a tészták, és terjengtek a finom illatok. Én néha odamentem, és megkérdeztem, hogy kell -e még az a túró, ami a tálba van? Sajnos igen- volt válasz.
Anyu legtöbbször kacsát hizlalt, és ilyenkor elkészítette vacsorára, bár volt, hogy disznót vágtunk, és kolbász hurka volt az ünnepi asztalon.
Emlékeimben őrzöm az illatát, még most is számban érzem az ízét pedig 6 évtizede történt.
Anyu különös gondossággal készítette el a kacsát. Kicsi lábasba tett hájat, s finom kis zsiradékot, arra helyezte el a fokhagymával megtűzdelt megsózott májat. Pici vizet töltött alá, és nagyon lassú tűzön kezdte el sütni. Ahogy az illat terjengett, mi mint gyerekek, mindig lekapkodtuk a födőt, és arra gondoltunk, milyen finom is lesz, ha megsül. Egy nagyobb lábasba tette a többi zsiradékot, és arra a négy comb került, ami szép pirosra megsült.
Szépen elkészültek a sós húsok, és a néhány tepsi kelt tészta.
Mi ez alatt, a nővéremmel a karácsonyfát díszítettük. Persze ennek nagy előzményei voltak. A karácsonyfát be kellett szerezni, amit úgy oldottunk meg, hogy karácsonyfa ágakat vágtunk le, azt összedrótoztuk, apu fatalpat készített neki, ami két egymásra szegezett fa volt. Ha nem volt olyan fenyő ág, amit le tudtunk volna vágni, akkor tuja ágat használtunk erre a célra.
Anyuval, napokkal előtte, különböző alakú szalakálés tésztát készíttettünk, amit ezen a napon cérnával felfüggesztettünk a fára. Színes papírból vágtunk ki csíkokat, amit csirízzel összeragasztottunk egész hosszú láncba, és ezt is felraktuk. Szaloncukor talán fél vagy jó esetben 1 kg. lehetett, amit vékony selyemcérnával kötözgettünk fel. Mikor minden felkerült, vattát, vagy árvalányhajat vékonyan a fenyőágakra tettünk. Diót befestettünk arany vagy ezüst festékkel, és annak is találtunk még helyet.
Csodálatos szépek voltak akkor a szaloncukor papírjai. Piros, rózsaszín, fehér, és világoskék.
Ezek még nem csoki bevonatú, marcipános, meggyes, stb., hanem konzumszaloncukrok voltak. Rózsaszín, sárga, zöldes, fehér, barna színűek, és nagyon finomak.
A fa alá nem mindig kerültek ajándékok, mert akkoriban nagy volt a pénztelenség.
Emlékszek egy Karácsony 24-i délután anyu készítette a szokásos Karácsonyi vacsorát, mi öltöztettük a karácsonyfát és nem is gondoltuk, hogy ő miért szomorú?
Majd délután 3 óra körül jött a postás és egy kis csomagot hozott. Anyu felbontotta és megpillantotta a néhány db. női zsebkendőt, és egy üveg kölnit. Akkor elsírta magát, és a kis csomagot a fa alá tette. Mi egymásra néztünk és megértettük, hogy miért volt anyu szomorú, de nem beszéltünk róla.
Tudtuk, hogy ő nem tudott nekünk ajándékot venni, de Jézuska a postással elküldte az Ő ajándékát. Gyermek fejjel meg voltunk győződve róla, hogy ez így történt. Sok év telt el azóta, de most felnőtt fejjel sem gondolok mást, hisz Budapestről a keresztanyámat Jézus indította arra, hogy küldjön nekünk valami ajándékot.
Míg élek nem felejtem el azt az érzést, mikor kezembe vettem a kibontott zsebkendőket. Fogtam az ujjaim között, éreztem a puha finom anyagot, óvatosan az arcomhoz érintettem, majd a színeit nézegettem: Rózsaszín, világoskék, és sárga, 6 db. Nagyon szépek voltak, sokáig én az enyémeket nem is használtam, mert értékesebbek voltak bárminél. A kölniből csak egy picit mertünk használni, hogy sokáig tartson. Igaz a kölni elfogyott, a zsebkendők elkoptak, de az emlék a szívemben itt marad, míg élek.

Aztán megnőttem, nekem is lettek gyermekeim, és megpróbáltam a szokásokat tovább vinni. Igyekeztem sütni-főzni, és ez idő alatt gyermekeim is díszítették a karácsonyfát, de nekünk igazán az a nagy örömünk, hogy Jézus nekünk nem a (postással küldte el az Ő ajándékát), hanem Ő maga jött el ajándékba az éltünkbe.
Szemeinkből kigördül a könny, valahányszor arra gondolunk, hogy ez az ajándék nem csak a karácsonyfa alatt van, egy évben ezen az ünnepen, hanem a szívünkben él, mindaddig, míg mi is akarjuk Őt.
Köszönjük Uram, hogy Önmagadat adtad nekünk ajándékba!