Magyarországon élt egy asszony, akinek a lánya férjhez ment, és nagyon messze került el a szülői háztól. A férje nem szeretett az anyósához menni, mikor a két lányuk megnőtt azok sem vágytak. Így teltek az évek, egyik a másik után.
Az asszony lánya három műszakban dolgozott, egyedül nevelte a gyermekeit. Egy napon megcsörrent a telefonja, és miután felvette, az anyja beleszólt: Sürgősen haza kellene jönni! A lánya megkérdezte, hogy miért, de nem hallott jól az asszony, ezért nem válaszolt rá. Kicsit dühös volt a lánya, de hétvégén a gyermekei táborba mentek, ő pedig hazautazott. Mikor édesanyja megmutatta a hátát, ledöbbentő volt. Tenyérnyi lillás, bordós seb tátongott előtte, ami valóban nem tűrt halasztást. Elmentek a sürgősségire, ahol az orvos, mikor megnézte a sebet, azt mondta, hogy kórházba kell menni ezzel. Hétfői nap, bementek a Bőrgyógyászatra, ahol a doktornő megnézte a sebet, mintát vett belőle, amit elküldtek vizsgálatra. Az asszony és a lánya néhány nap múlva visszamentek az eredményért, és a doktornő azt mondta: „A néni rákos, nem lehet meggyógyítani.”Az asszony és a lánya szótlanul hallgattak, majd a lány elküldte az anyját felöltözni. Az asszony kiment, a lánya lehúzta az ujjáról a briliáns kövű gyűrűjét, amit a férjétől kapott, mielőtt elhagyta őt. Letette az asztalra. A doktornő elpirult, majd kezébe vette a gyűrűt és belesüllyesztette a zsebébe. Néhány pillanat után felállt, kiment a folyosóra és bement egy röntgen szobába. Ott elég sokáig beszélt, majd kijött, és azt mondta: A néninek minden másnap be kell járni kezelésre. Mind a ketten megértették, a lánya haza utazott, a néni pedig kétnaponként bement a kórházba. Tél volt, hideg eső, hó, de az asszony már fél 6-kor a busznál fagyoskodott. Rendszeresen elsőként érkezett, majd az asszisztens, aki 20 év körüli szőke lány volt, és utánuk a többi beteg, majd a doktornő. Így ment ez 8-10 nap. Egyik nap, miután bement a kabátját levetni az asszisztens lány, visszaült az asszony mellé és azt mondta: „Ne tessék többet jönni, mert úgysem csinálunk a nénivel semmit. Be tetszik állni a gépbe, és kitetszik szállni, de a gép be sincs kapcsolva. Tessék jönni megmutatom, hogy mikor működik akkor zúg, ilyenkor pedig csendben van.” Az asszony csendben hallgatta majd azt felelte: „Nem hallottam minden szót, amit mondott kedves, de én azt mondom, hogy ezután is jövök, úgy ahogy eddig.”
Az elbeszélés meghallgatása után keserű könnyek tolultak a szemembe. Gondolataimon átfutott több kérdés: Ma miért is olyan őszinték az orvosok, miért kell megmondani a betegnek, hogy tovább nincs élet. De ha nincs élet, akkor miért fogad el az orvos olyan ajándékot, amiért semmit sem tesz? Miért kell hazugsággal megalázni egy olyan beteget, akit vigasztalni kellene? Talán a kis asszisztens lány, aki megsajnálta a nénit, és vállalta, hogy talán a munkahelye is kockán forog, de megmondta az igazságot, talán ő nem csalódott a néniben? Ő nem köszönetet várt az őszinteségéért?
Keresztyénként is feljöttek bennem ezek a kérdések. Azt látom, hogy manapság egy rokon vagy ismerős elvesztése, nem okoz semmilyen nyomot a másik emberben. Talán nem azért, mert tudja, hogy az Úrhoz költözött és jó helye lesz, hanem az emberek közömbössége miatt. Teljes belenyugvás, és főleg az a tudat, hogy mindenki mással előfordulhat ez, csak velem nem!
Érthető egy igaz hívő megbékélése a helyzetével, mert van kihez imádkozni, könyörögni a gyógyulásáért, de legyen meg az Úr akarata. Azonban egy hitetlen embernek mi a kapaszkodója? Kinek a kezét akarja megfogni, kiben bízik, és kihez vágyik, ha mégis el kell mennie? Neki igazán kockázat a hitetlen élete...!