Budapesten a Szent István kórházban feküdt egy nagyon súlyos beteg asszony. Egy napon, mikor érezte a halálának közeledtét, elkezdett sikoltozni olyannyira, hogy a beteg társai nagyon megrémültek. Kiáltozott, jajgatott, ijesztően vergődött, és az arcát rettenetes borzalom torzította el. Majd rettegéssel kezdett beszélni arról, hogy meg kell halni. El kell vesznie, mert bűnt követett el, rémes bűnt, és ezért kárhozatba jut. Megölte 3 éves gyermekét, ezt titkolta, most pedig számolni kell a cselekedetével. Jajj és jajj!
Úgy a betegek, és az ápolónők borzadva nézték őt, de segíteni nem tudtak rajta.
Végül kínos vergődés után kiadta a lelkét, meghalt.
  Ez a gyötrelmes látvány mélyen vésődhetett a szemlélő elméjébe és némelyekre nagy hatással lehetett. Talán egyesek életének javítására is szolgált, de vajon közülünk kicsoda kívánna ilyen halált? Pedig mindannyian bűnösök vagyunk, s ha nem is öltünk embert, azonban bizonyos, hogy Istennek több parancsolatát megrontottuk. Ha lelkiismeretünk netalán csendes most, de jöhet óra, mikor ez megszólal, és nem tudunk menekülni előle.