Szívemben élni fog
Homályban dereng már előttem az arca,
De az emléke megmarad örökké!
Fülemben van most is lágy hangja,
Szelíden, ahogy jóra intett rég.
Úgy érzem, meg kellene köszönni,
Hogy életet adott, és felnevelt engem.
Hálás szívvel ráemlékezni mindig,
Ő hozzá illő, méltó szeretettel.
Mint gyermek sokat rosszalkodtam,
De nem tudtam, hogy ez fáj neki.
Gyakran volt szomorúság az arcán,
Bár az okát soha nem tudta senki.
Keveset panaszkodott,
A szomorú sorsát szótlanúl tűrte.
Két keze mindig sokat dolgozott,
De ha elesett, nem volt, aki felsegítse.
Élete nem rejtett számára örömet,
Legtöbb a munka, a gondoskodás volt.
Törékeny alakjáró fájón emlékezem,
Szemembe könnyet falaszt a múlt.
Ő nem pletykált, nem veszekedett,
Szavaival soha senkit nem bántott.
Béketűrő csendes természete,
Mindenki előtt példamutató volt.
Anya volt, aki gyermekeire vigyázott,
Folyton csak a jóra tanított minket.
Dolgos két keze mindig csak adott,
Jóságos szíve legyen áldott érte!
Ő tanította meg velünk az imádkozást,
Amikor esténként lefeküdtünk.
Összekulcsoltuk két kezünket és várt,
Hogy szépen, elcsendesedjünk.
Aztán a Hit magja szívünk talajába esve,
A mély barázdába szépen kihajtott,
És az együtt imádkozások eredménye,
Hogy erős Hitre engem megtanított.
Miután megöregedett, mi segítettük
A keskeny utat végig járni.
A Lelke szeretett volna élni még köztünk,
De a teste már vágyott megpihenni.
Dózsa Lajosné
2019. 05. 14