„Azt hittem, hogy te jöttél”

Miután férjhez mentem és külön családba kerültem, egy egész más életvitelt kellett folytatnom, majd megszülettek a gyerekek, és keveset mentem haza az édesanyámhoz. A mindennapi házimunka, a gyerekekkel való foglalkozás, lekötötte szinte minden időmet. És ez annyira megszokottá vált, hogy fel sem tűnt… Nekem…
Egy téli napon ellátogattam hozzá, és ő felállt a kályha melletti székről, és mosolyogva azt mondta: „Azt hittem, hogy te jöttél! Valamelyik nap az ablaknál láttam a szőke hajad, kimentem, hogy ajtót nyissak, de hiába vártam, nem jöttél.”- mondta nyugodtan. Hallgattam, és néztem rá, ő nem vádolt csak mosolygott.
Akkor nem tudtam, hogy mit is érezhetett szegény, mikor kisebb nagyobb idők teltek el, mire újra láthatott. Mikor várt és nem mentem… Ez a mondat megmaradt bennem, és ahogy az idő telik, egyre jobban megértem, és megélem én is!
Ma már tudom, hogy milyen a gyermekeimre várni, milyen hosszúak a napok, a hetek, sőt hónapok, mire megláthatom őket. Persze ők ezt nem értik, mint ahogy én sem értettem akkor.
Egy más család, feleség, vagy férj, programok, munka, és fel sem tűnik nekik, hogy milyen régen voltak ott, ahol várják őket haza! Haza, ami mindig haza marad, mert hiába alakítottak ki egy új otthont, a szülői ház, mindig otthon marad! Az a menedékház, mert bármi is történik, neki ott mindig van helye.
„És a régi ház körül csendes lett minden”- énekli egy világi énekesnő ezt a nagy igazságot.
Mert az nem vigasz, hogy másoknál is így van. Ki mosolyogva, ki könnyek között éli meg ezt az időszakot, mikor a gyermekeit csak a fényképen látja akkor, amikor akarja.
„Azt hittem te jöttél.” Valamelyik nap az ablaknál láttam a szőke hajad, kimentem, hogy ajtót nyissak, de hiába vártam, nem jöttél”- ……. Hallom ma is a halk hangját, látom a mosolyát, némelykor a jóízű kacagását, ő volt az én anyám, aki soha nem panaszkodott.