Jó érzéssel gondolok vissza az elmúlt vasárnapra, mikor egy dicsőítő gyülekezettel együtt dicsérhettem az Urat. Nem tévedek, hanem szándékosan írtam „dicsőítő gyülekezetnek nevezem” mert itt valóban ez történt.
Sajnos vannak olyan gyülekezetek, ahol a dicsőítő csoport felmegy a színpadra, mintha egy színdarabot mutatnának be, a gyülekezet pedig ülve marad, vagy áll, és nézi őket. Mivel nem énekelnek a testvérek, hanem csak nézik az éneklőket, így nem tudni mire gondolnak olyankor? Sajnos az ilyen gyülekezet két részből áll: A dicsőítő csoportból, akik szolgálnak és a gyülekezetből, akik a szolgálókat nézik. Pedig ennek nem így kellene lenni.
Én viszont egy olyan gyülekezetben voltam, ahol néhány felkent zenész és énekes testvér vezette a dicsőítő dalokat, és a gyülekezettel együtt dicsérték az Urat! Jó volt megtapasztalni, hogy még el sem kezdődött a dal, és már a gyülekezet kezei a levegőbe voltak, lábaikkal és egész testükkel jelezték, hogy felismerték a dalt, és alig várták, hogy énekelhessenek. Nem volt unalom senkinek az arcán, hanem örömteljes volt a dicsőítése mindenkinek.
A pásztoruk is végig fennállva dicsőített, és kezével jelezte, hogy kinek szól a dicséret.
Tudom, hogy ez a gyülekezet sem tökéletes. Szokták mondani: „Addig tökéletes egy gyülekezet, míg te oda be nem mész” hisz mindenütt vannak hibák, de itt ők valamit jól csinálnak, mert ez egy „ÉLŐ Gyülekezet” Ők otthon vannak, és jól érzik magukat az Úr házában.
Olyan pásztoruk van, aki nem megmutatja az utat, hogy a nyájnak hol kell járni, hanem ő maga is azon az úton jár, és úgy vezeti őket.
Kívánom, hogy ne lankadjanak meg soha a próbák alatt sem, adjon erőt minden testvéremnek az a tudat, „Jézus Krisztus vissza fog jönni, és minden szem meglátja Őt” Áldjon meg Titeket az Úr!