Gyakran előfordul, hogy meg kell hajtanunk a fejünket az Úr előtt, mert a helyzet ezt kívánja. Meg kell alázkodnunk előtte, mert megbántottuk Őt. Ilyenkor ne szégyelljük, hanem minél előbb tegyük, hogy a megbánás könnyei hadd, szakadjanak fel szívünkből és lássa meg Isten, hogy mi igazán bűnbánatot gyakorlunk.
Az én bizonyságom is egy ilyen esemény, ami a szívem mélyéig megérintett, és csak sírni tudtam miatta. Eközben arra gondoltam, hogy mikor valami jót cselekedtem, és Igével jutalmazott az Úr, akkor milyen boldogan vallottam magaménak a dicséretet, de ha az a dicséret igaz volt, akkor ez a tévedés is igaz! „Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk - e el?”
Jób 2: 10
A következő történt:
Sajnos ez a járványos időszak szinte teljesen megbénítja a családi kapcsolatokat, így mi is a gyermekeinkkel csak nagyon keveset tudunk találkozni.
A napokban a lányom telefonált nekem, és nevetve mondta, hogy Krisztián az unokám, az „én féle” töltött káposztámra éhes, ezért a hétvégén szeretnének eljönni hozzánk. Én azonban arra kértem, hogy bár a káposztát elkészítem neki, de a járvány miatt, ha nem baj, inkább ne jöjjenek el, inkább majd mi eljuttatjuk hozzájuk.
El is készítettem a káposztát, és meglepetésként még egy kis süteményt is tettem a csomagba. Amikor a lányom aznap kora délután telefonált, megtudtam, hogy este énekpróbára mennek a gyülekezetbe.
Ekkor hirtelen arra gondoltam, hogy „szegény kisfiú reggel negyed hétkor felkelt, és ilyenkor este 22:00 -körül fekszik le, ki sem tudja magát pihenni. Reggel pedig szintén, az óvoda miatt újra csak korán kell felkelnie”. Aztán felcsattantam egy kicsit, hogy „a gyerek sínyli meg ezt a sok jövés-menést” stb. - bosszankodtam majd letettem a telefont.
A férjem elvitte a csomagot a lányom munkahelyére, hogy majd közvetetten megkapja a kisfiú az óhajtott káposztáját. Én pedig bementem a szobámba és rápillantottam az órára: háromnegyed kettő múlt. Arra gondoltam, hogy kinyitom a rádiót és majd meghallgatom a szokásos híreket. Azonban ahogy a rádiót bekapcsoltam, rögtön ezek a mondatok ütötték meg a fülemet: „Adjátok meg ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené az Istennek.” Márk 12:13-17
Azonnal tudtam, hogy délutáni Istentisztelet van a rádióban, és ez az üzenet éppen nekem szól! Mélyen a szívembe nyilalltak a szavak, és könnyes szemekkel figyeltem tovább. Egy lelkipásztor néhány mondattal tette még inkább nyilvánvalóvá számomra az üzenetet ekképpen: „Istennek nincs szüksége a mi pénzünkre, anyagi javainkra, de mivel tőle kapunk mindent, az időnket is, ezért az időnk egy részét szánjuk oda az Úrnak! Nagyon fontos, tehát az idő, és az odaszánás!”
Ekkor tudtam, hogy ez az üzenet most csak nekem szól! Mint amikor két ember vitába keveredik, és a harmadik bölcsen rendet tesz közöttük, éppen ilyen volt a számomra ez a pontban időzített Igevers. A könnyeim csak potyogtak, mint a záporeső és éreztem, hogy a sírás megmozgatja az egész bensőmet.
Tisztán és világosan tudtam, hogy Isten helyreigazítása volt ez az üzenet, amiben nem elmarasztalt engem az Úr, hogy a testvéremet le akartam beszélni a szolgálatról, nem sértődött meg, sőt, azt sem hozta felszínre, hogy fájt neki az én viselkedésem. Csupán azzal törődött, hogyan üzenjen nekem, amivel helyre hozhatom a nagy bukásomat. Mivel megbotlottam, az Úr fel akart engem állítani, ezért tervezte meg hajszálra pontosan a megfelelő időt, hogy amikor a rádiót kinyitom pontosan a fülembe hangozzon az Igevers: „Adjátok meg, ami a császáré a császárnak, és adjátok meg, ami az Istené, az Istennek”
Ezután kikerestem a Bibliámból az Ige helyét, és a történet erről szól: A Farizeusok (az Írásokat ismerő, és tanító emberek) megkérdezték Jézust, hogy szabad – e, illetve kell -e adót fizetniük a császárnak? Meg akarták őt fogni a kérdéssel. Az Úr viszont nagyon bölcsen válaszolt. Hozatott egy pénzérmét és megkérdezte, hogy kinek a képmása van a pénzen? Az emberek azt mondták, hogy a császáré! És ekkor Jézus kimondta azt a bölcs igazságot, hogy ami a császáré, azt adják a császárnak, ami pedig az Istené adják meg Istennek. Ezzel megkapták az emberek a kérdésükre a választ: mivel jól tudjuk, hogy a császár ember, neki a pénz kell, ezért fizessenek neki adót.
Isten viszont nem ember, és mivel mindent tőle kapunk, ezért abból adjunk vissza neki, időt, dicséretet, odaszánást.
Ezt akarták tenni a lányomék is , mikor én erre nem gondolva megfedtem őket.
Sokáig csak sírtam, és sírtam szégyenemben, magam miatt, és az Isten jósága miatt. Ő nem megítélt, hanem felsegített engem. Bekopogott a szívem ajtaján az Igéje által, és a Szent Szellem lefordította nekem: „Ember, te most ezt nem jól gondoltad”!
Mikor ezt megértettem, hogy mennyire emberi volt az én gondolkodássom, megaláztam magam az Úr előtt.
Később a lányom hívott telefonon, ekkor tőle is bocsánatot kértem, és bevallottam, hogy nagy bűn volt ez, amit tettem. Menjenek csak a gyülekezetbe, hiszen ott jó helyen vannak! Elmondta azt is, hogy mialatt ők próbálnak, Krisztián és a másik testvérnő kislánya bent ülnek, hallgatják az énekeket, közben eszegetnek mindig valamit.
Ekkor éreztem, hogy hatalmas békesség van a szívemben, ami Istennek köszönhető.
Szégyelltem, és ma is szégyellem, hogy elbuktam! Pedig nagyon is jól tudom, hogy szinte mindennél fontosabb az Úr szolgálata, az Úr közelségében lenni. Emberileg talán jót akartam volna a gyermeknek, de mégsem helyesen tettem. „Mert azt mondja az Úr:” Mert nem az én gondolatom a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok, az én utaim - így szól az Úr.”
Ésaiás 55: 8
Dózsa Lajosné