Néhány nappal ezelőtt következett be az a szomorú esemény, amelyről nem szívesen beszélek, mert ahányszor csak az eszembe jut összeszorul a szívem. A szeretett németjuhász kutyánk REX örökre eltávozott tőlünk.
Egy ajánlás folytán mentünk el megnézni a kutyát, aminek nem éppen jó híre volt. Akkori gazdája kivitette egy telephelyre, ahol le akarták lőni. Én, amikor megláttam rögtön éreztem, hogy ha már mindenképpen kutyát kell választanunk, akkor legyen ő!
Láttam a fekete-vörös szőrét, szép állását, ami a fajtiszta kutyákra jellemző. Viszont felhívták a figyelmünket, hogy vigyázzunk, mert a kutya hamis és nehogy megharapjon bennünket stb.
Férjem bevezette az akkori mikrobuszunkba, és elindultunk az új otthona felé. Miután haza értünk, nem is gondoltam a figyelmeztetésre, enni és inni adtam az állatnak. Még a férjem is elcsodálkozott a bátorságomon.
Így tehát, 2005 májusában került hozzánk Rex, aki a férjem őrkutyája lett. Nagyon jól kijöttek, szófogadó, engedelmes kutya lett belőle, aki az életét is a gazdájáért adta volna.
Engem is szeretett, de nekem nem mindig fogadott szót. Amikor az udvari séta után be akartam zárni, majdnem kinevetett. Eljött velem a kutyakennel közelébe, hogy bizonyítsa az engedelmességet, de lehasalt és nem volt hajlandó bemenni.
Nem igazán szerette a gyerekeket, sem a macskákat, a sündisznót, vagyis egyetlen más állatot sem. Bár a betegségének utolsó szakaszában szépen megbékélt egy feketerigóval - amely nálunk lakik, - vagyis nem próbálkozott őt megfogni.
Nos, teltek - múltak az évek, és a férjem őrszolgálata véget ért, így Rex is már csak itthon volt a kennelben, valamint időnként az udvaron.
2021 decemberében a Covid járvány miatt nagyon betegek lettünk, és az állatokat is csak 2-3 naponként tudtuk ellátni a gyengeségünk miatt. Ő is így kapott ellátást, és felgyógyulásunk után, amikor gyakrabban kimentünk hozzá, azt láttuk, mintha beteg lett volna. Lelkibeteg!
Aztán 2022 márciusában észrevettünk rajta egy csomót, ami a bal füle alatt kezdődött. Megmutattuk az orvosnak, sőt még kórházba is elvittük, ahol megállapították, hogy daganatos szegény. Nagyon szomorú volt a család miatta!
Rex, az utolsó hónapokban már csak úgy tudott élni, ha naponta megkapta a fájdalomcsillapítót, és kimondottan a fogára való ételeket! (sertés csont, fasírt, káposzta, tojás, tej…) A napi 1 szem gyógyszer, amely 450 Ft, elég sokba került, de nem bántuk, csak élhessen még. Bízakodtunk benne, hogy talán életben marad. Sajnos azonban mi is láttuk, hogy egyre nagyobb lett a daganata, és rendkívüli módon igényli a kapcsolatot. Esténként sétáltam vele a kapuig, és mondtam neki, hogy nézzük meg a cicákat! Akkor a kerítés léce között kikukucskált az utcára. Ha elmaradt valami miatt a séta, akkor szomorú volt. Mi is láttuk rajta, hogy állapota lassan romlik, de kiálltunk mellette.
Közben egyre inkább nem ette meg az ennivalóját, sőt a napokban már a gyógyszerét sem. Előző nap egész nap feküdt, már alig tudott felállni ahhoz, hogy inni tudjon.
Valahogyan éreztem, hogy rövidesen be fog következni a legrosszabb, amit nem szeretnénk, de nem kerülhetjük el. Így a férjemet arra kértem, hogy ássa ki a sírt. A fiammal kiásták a gödröt, ahova beteg testét majd belehelyezik.
Másnap, nagyon korán keltem! Legtöbbször 7-és fél nyolc között szoktam felkelni, de ezen a napon már 5 órakor kinyitottam az ablakomat és láttam, hogy Rex ott fekszik az ablakom alatt. Nagyon csendben volt. Felöltöztem és kimentem hozzá. Éppen úgy feküdt, mint előző este, amikor otthagytam. Láttam, hogy fel akart kelni, de nem volt ereje hozzá, hogy a lábára álljon. Szemei mélyen bent ültek, nagyokat lélegzett, de a nagy fájdalmát csupán három vagy négy nyöszörgéssel tudatta. Kivittem egy kisszéket, leültem hozzá és simogattam. Tudtam, érzi, hogy ott vagyok, de nem reagált rá. A férjem bent készülődött, mert hamarosan dolgozni ment.
Én simogattam Rex fejét, fülét, lábait. A gumikesztyűn keresztül is hidegnek éreztem a fülét. Aztán összeszedtem azt a néhány karika szalámit, amit előző este hagytunk ott neki, hogy talán megeszi majd, de nem ette meg. 1-2 perc telt el közben mire visszaértem, majd leültem ismét a kisszékre. Újra simogatni kezdtem, és beszéltem hozzá: itt vagyok Kincsem! Ekkor a feje teljesen oldalra csuklott, és megszűnt lélegezni.
Hirtelen mély fájdalom és a veszteség miatti sírás tört fel bennem, felálltam és indultam, hogy elmondjam a férjemnek. Együtt sírtunk! Oda van egy élet, ami a mi számunkra veszteség! Még így betegen is az utolsó pillanatig vele voltam.
Isten terve, mint mindig, most is tökéletes volt:
- A férjem még nem indult el dolgozni, mert mindez 6 óra előtt történt.
- Tudott szólni a fiamnak, hogy segítsen eltemetni.
- A sírt már előző nap megásták mivel látszott, hogy rövidesen szükség lesz rá.
- Mit is csináltam volna akkor, ha abban a 31 fokos melegben pihen meg Rex, és a legyek csak hemzsegnek rajta.
- Én lefertőtlenítettem a helyet, a környéket ahol feküdt.
- Majd fél óra múlva jött egy óriási eső zuhatag, ami még tisztábbra mosta a környéket.
- Megszabadította az Úr a szerencsétlen állatot a szenvedéstől, amit azért méltósággal viselt!!!
- Ugyanakkor előző naptól már készített minket a várható eseményre!
Az én szívem dobbant rá, hogy ő legyen a mi Rexünk, és én voltam ott vele az utolsó pillanatában is, amikor a lelke elhagyta a beteg testét! Talán az enyém is volt ez a kutya egy kicsit! Szerettem!