E legutóbbi bizonyságot szeretném veletek megosztani, amit reggel imádkozás után kaptam. „Ne félj, mert én veled vagyok, napkeletről meghozom magodat, és napnyugatról egybe gyűjtelek. Mondom északnak: Add meg, és délnek:ne tartsd vissza, hozd meg az én fiamat messzünnen és lányimat a földnek végéről” Ésaiás 43:4-6 Nem tudtam, hogy az Úr milyen meglepetéseket szánt nekem, de szívemben boldog voltam, mert a gyermekeimről volt szó. Aztán felkeltem, férjem elment a boltba, majd miután haza jött, bementünk a konyhába reggelit készíteni. Akartam a férjemnek szólni, hogy a kapukulcsot ne hagyja belülről a zárban, de mivel panaszkodott, hogy nagyon hideg van, ezért nem akartam újra kiküldeni. A gondolataim viszont csak a kapukulcs körül forogtak, pedig egyik gyermekem sem jelentette be, hogy meglátogat. Már éppen reggeliztünk, mikor halványan azt hallottam, mintha valaki a nappali ablakát megkopogtatta volna. Nem volt tisztán felismerhető hang, inkább az én anyai szívem adta a jelzést. Gyorsan felálltam, és átmentem a nappaliba, de az ablaknál senkit nem láttam. Kicsit megszégyelltem magam, de azt is tudtam, hogy egy belső indíttatás hatására mentem ki, és azért nem szoktam igy járni, ha nincs valós ok. Érzéseimnek nyomatéka végett azért megnéztem a folyosó ajtót is, hogy valaki nem áll-e ott? És mikor a folyosó ajtajára pillantottam a kisebbik lányom piros kabátjának színe vetődött át az üvegen. Azonnal igazként nyugtáztam a reggeli Igét, az ablaktól hallatszott hangot, az anyai érzéseket, és kinyitottam az ajtót. Arra a kérdésemre, hogy miért nem mondtad, hogy jönni fogsz, ez volt a válasz: „Meglepetésnek szántam!”- és mind a ketten boldogan nevettünk a válaszon. Míg beértünk a folyosón röpke pillanat alatt átfutott az agyamon: Az Úr jelzéssel volt nekem, amit még ha nem is tudtam teljesen elvenni, de igyekeztem az Ő nyelvezetét megérteni! Dicssösség Néki érte!