Az mi bizonyságunk

Már egy jó ideje rá kellett jönnöm arra a tényre, hogy az ember sorsát és életét nem csak saját maga irányítja. Erre a felismerésre sokan eljutnak, de itt sokan meg is állnak és megelégszenek ennyivel és élik tovább az addigi életüket. Nem tudom, hogy ez jó irány, vagy nem, de egy biztos ez a felismerés indított el engem és talán mondhatom velem együtt feleségemet is azon az úton, hogy keressük mi dolgunk is a világban, miért is jöttünk pont ide. A keresés során sokszor kerültem, kerültünk zsákutcákba, amelyek nem vezettek sehova, pláne nem az igazság felé. Úgy tartottuk magunkat, mint akik hiszik, hogy van Isten és valamilyen hatása, befolyása van az emberekre, így ránk is, de innen tovább nem jutottunk. Nagyszüleim révén, - akik kezdetektől a gyülekezet tagjai – volt valamilyen kapcsolatom a HITTEL és Istennel, de ez a kapcsolat részemről csak igen felszínes volt. Talán ez a bizonytalankodás és az eddig Isten által a szemem elé tárt jelek figyelmen kívül hagyása, vagy helytelen értelmezése végett Isten egy olyan megkerülhetetlen és egyértelmű jelet, hogy ne mondjam próbát bocsájtott ránk, ami olyan súllyal nehezedett a vállunkra, hogy a rövid ideig tartó, ám annál kínzóbb agóniánkba kis híján beleőrültünk.
 Mi is volt ez a jel, illetve mit is okozott és milyen felismeréshez vezetett el?
Íme. Első gyermekünk már elmúlt négy esztendős és már korábban elterveztük, hogy immáron eljött az ideje, hogy testvérkéje szülessen. 2010. nyarán meg is tudtuk az örvendetes hírt, hogy Szilvi a második gyermekünket várja. Sajnos ez az öröm nem volt sokáig felhőtlen, mert a 18 hetes ultrahang vizsgálat alkalmával megállapították, hogy plexus cistája van, azaz a kis agyában daganatok vannak, - szám szerint négy. Ekkor még minden szakember biztatott bennünket, hogy nem kell ennek túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, mert igen gyakoriak, minden negyedik, ötödik magzatnál elő fordulnak és a 24-26 hét közötti időszakra rendszerint fel is szívódnak. Azt azonban már ekkor is elmondták, hogy ennyi és ilyen méretű cistával még ebben a stádiumban nem igen találkoztak. Ezek után még következett néhány hét, melyben reménykedtünk abban, hogy mi is azon „szerencsések” közé fogunk tartozni, akik esetében minden a legjobbak szerint fog alakulni. Aztán jött az ominózus vizsgálat napja, mikor már a 24. hét vége felé közelített a babánk. Ekkor a szülész doktornő, - aki igen nagy szaktekintély és külföldi egyetemeken is rendszeresen tanít, és nem mellesleg Kincső lányunk is az ő segítségével látta meg a napvilágot – aggodalmas arccal nézte az ultrahangos készülék monitorját és állapította meg, hogy a cisták nem hogy csökkentek volna, de még inkább nőttek. Sebtében konzíliumot hívott össze, ahol még nála is tapasztaltabb kollégái vizsgálták a babát mindenféle beavatkozással, amivel csak lehetséges. Ezeket itt nem részletezném, de talán el lehet képzelni, hogy ezek egy része milyen fájdalmas és megalázó is egyben egy viselős kismamának és persze ez nekem is komoly erőpróba volt.
A vizsgálatok kiértékelése már nem a jelenlétünkben történt. Jó néhány órás várakozás után a doktornő behívott az irodájába és amilyen humánusan csak közölni lehetett, közölte, hogy nem sok reményt lát arra, hogy a cisták felszívódnak és nem okoznak fejlődési rendellenességet a babánál. Ezért kilátásba helyezte a terhesség megszakítás lehetőségét, melyet a 24. hétig lehet elvégezni a jogszabályok szerint. Ekkor nagyon összetört a szívünk és nem tudtuk, hogy akkor most merre tovább. Azonban az Isteni gondviselés és az anyai ösztönnek köszönhetően, akkor is a mellett döntöttünk, hogy nem vesszük, mert nem vehetjük el azt amit Isten adott, az életet. Ez után haza jöttünk és komoran, szomorúan, de még is reménykedve elmélkedtünk és kétségek között hánykolódtunk. Két nappal a vizsgálat előtt, elutaztunk Kecskemétre is egy nagyon nagy tudású és komoly technikával felszerelt szülész orvoshoz, aki ott és akkor teljesen megnyugtatott bennünket, hogy a cistákat tulajdon képen figyelmen kívül kell hagyni, hiszen minden más eredmény és méret rendben van. Ezt a doktorurat hívtuk fel két nap múltán, miután Debrecenből a doktornőtől eljöttünk. Megkérdezte tőlünk, hogy miért hívtuk őt, mit várunk tőle? Szilvi elmondta, hogy mint szakembert kerestük meg, mennyi esélyt lát arra, hogy minden szempontból egészséges babánk lesz és mit javasol. Ő erre, igen tárgyilagosan és hideg fejjel, azt mondta, hogy szakítsuk meg a terhességet és majd 6 hónap múlva lehet babánk. Tehát ő sem vállalta fel, nem is vállalhatta annak a felelősségét, hogy azzal biztat, hogy minden rendben lesz, így valószínűleg azt látta a legkorrektebbnek, ha nem áltat bennünket.
Mondanom sem kell, hogy csak ekkor zavarodtunk össze igazán és percenként a két véglet között vergődtünk: nem számít semmi megtartjuk, ha nem lesz egészséges, akkor egy életen át az egész családnak ezzel kell együtt élnie. Másnap reggel 9 óráig kellett választ adnunk a doktornőnek, hogy megszakítjuk-e a terhességet vagy sem. Ezt az éjszakát nem kívánom senkinek, egy szemhunyást sem aludtunk és vívódtunk magunkkal és a lelkiismeretünkkel. Én nem igazán ismerem a Bibliát és az abba foglalt igéket és a tízparancsolatot sem biztos, hogy el tudnám mondani, de egy járt ezen az estén a fejemben, hogy „Ne ölj!”, mert ez elé a próba elé állított az Úr minket. Ez a felismerés és a nagyszüleim bátorítása juttatott el arra, hogy a GYÜLEKEZET és általuk ISTEN segítségét kérjük. Nagypapám mondta, - amikor szó szerint elsírtuk a fájdalmunkat nekik – hogy „azt gondoljátok, hogy Jézusnak, aki a Világ Királya, bármi is lehetetlen? Csak hozzá fordulhattok és tőle kérhetitek őszinte és alázatos szívvel, hogy segítsen rajtatok és hozzá fohászkodhattok!”
Így is tettünk és Szilvi is és én is elmentünk a gyülekezetbe, ahol kértük imádkozzanak értünk és a kis babánk egészségéért. Mi magunk is naponta több alkalommal is imádkoztunk a babánk egészségéért és az Úr kegyelméért rajtunk. Ezt követően eltelt két hét, amikor a soron következő ultrahangos vizsgálatra érkeztünk, ahol igen csak kikerekedett a doktornő és a körülötte lévő asszisztensek szeme, amikor meglátták, hogy négy cistából már csak három van és azok is jócskán összehúzódtak. Az erre következő vizsgálaton már csak kettőt lehetett látni és azok is csökkentek az előző vizsgálathoz képest. A legutóbbi vizsgálat már csak egyet mutatott, ami folyamatosan zsugorodik.
Nekünk ettől nagyobb bizonyíték nem létezik arra, hogy a Jó Isten létezik és munkálkodik a Szentlélek által és bebizonyította azt, hogy a hitet közösségben kell megélni, mert egyedül semmik vagyunk és hajlamosak lehetünk rosszul értelmezni a dolgokat és eltévedhetünk.

Itt szeretném megköszönni és hálánkat kifejezni minden gyülekezetbeli testvérnek az irántunk tanúsított jóságáért és szeretetéért és azért, hogy közbenjártak értünk az Úr Jézusnál és a kis babánk meggyógyulhatott az Ő akaratából és kegyelméből. Ámen!


Két bizonyságot szeretnék megosztani veletek, ami velem történt meg.
   
Első bizonyságom:

Gyülekezetünk egy németországi missziónak tartott gyűjtést. Miután mindenki betette az odaszánt összeget, kezünket a doboz felé tartva, imádkoztunk az összegyűjtött pénzért, hogy nehogy célt tévesszen. Miközben imádkoztunk, a Szent Szellem nekem egy Igehelyet jelentett ki a Márk 11:24-t. Egy pillanatra megdöbbentem, mert nem tudtam pontosan melyik Igéről, van szó. Tudtam, hogy ezt nem szabad eltitkolni, meg kell mondanom a gyülekezetnek, hisz nekik is üzent általam az ÚR. Újra gondolkoztam, de nem jutott eszembe, miről szól az Ige. A hitetlenségem már-már magasra csapott, mikor még abban is kételkedtem, hogy egyáltalán jól értettem, vajon ide vonatkozik -e  az Ige? Mindez egy pár pillanat alatt zajlott le bennem, és a kegyetlen kételkedésnek véget vetettem. Ahogy befejeződött az imádkozás rögtön jeleztem a pásztornak, hogy szeretném a kijelentésben kapott Igehelyet elmondani, és megkértem, ha lehetséges olvassa fel az egyik testvérnő az Igét. Már nem kételkedtem benne, hanem tudtam, hogy Isten nem fog engem megszégyeníteni! Nyugodtan vártam, az Ige elhangzására. És íme:”Azért mondom néktek, amit könyörgésetekben kértek higgyétek, hogy mindazt megnyeritek és meglészen néktek.”És mikor az Igét a Testvérnő felolvasta, egy pillanatra nagyon megszégyelltem magam az Úr előtt. Felpörögtek az imént lejátszódó gondolatok bennem:
”Mi van, ha éppen egész másról szól az Ige, mint amit várunk, és miatta kinevetnek a testvérek? Vagy csak emberi gondolat volt az egész? De miért pont ez az Igehely jött volna fel bennem? Vagy jobb ha meg sem mondom. „
Tehát, néhány pillanat alatt, az Úr kipróbálta a hitemet. És mikor láttam, hogy a többiek is elhitték, hogy az Ige az Úr válasza volt az imánkra, én is megnyugodtam. Boldog voltam, hogy a hitetlenséget legyőzve átadhattam az Úr üzenetét.
„Kicsinyhitű, miért kételkedel?”- jutott eszembe Jézus szava.
Meg is fogadtam, soha többet nem kételkedek az Úr dolgai felől! Sőt már ott elhatároztam, vágyok egy következő alkalomra, ahol bebizonyíthatom az Úrnak, hogy hiszek Benne. Készültem és vártam a lehetőséget, és mint a 2. bizonyságomba látni fogjátok, meg is adta az Úr.

A másik bizonyságom:

 Férjemnek munkája kapcsán, Noszvajra kellett utaznia, és kérte, hogy menjek el vele. Mivel tudtam, hogy több órát egyedül kell majd maradnom, ezért a menyemet kértem meg, hogy kísérjen el. Magyarország egyik legszebb része ez az üdülési paradicsom, most is nagy élményt várva indultam el az útra. Miután megérkeztünk, férjem tovább ment, mi pedig uzsonnánkat elővéve, leültünk a bolt előtt lévő padra és gyönyörködtünk a táj szépségében. Nem messze tőlünk volt egy másik pad, és jött egy fiatalember, aki mindenáron, meg akart bennünket vendégelni. Mi udvariasan visszautasítottuk, de ő megharagudott ezért. Egy idő után, megjegyzéseket tett ránk, én úgy gondoltam, jobb, ha nem bosszantjuk tovább, és kértem, hogy jöjjön oda hozzánk, beszélgetni.
(Az útra magammal vittem a Bibliám, és kész tervem volt a beszélgetésünket illetően.) A fiatalember nem kérette magát, odajött és elkezdett mesélni magáról, a  szavai csupa dicsekvés volt. Miután végig hallgattuk a fociról, és a nagy erejéről szóló hosszú történeteket  az első kérdésem az volt, hisz -e Istenben? Egyenes őszinte választ kaptam:- Nem!  A legfontosabb témánál tartva, most aztán igazán kellett az erős hit, a keresztyén magatartás, a hitelesség, a türelem, a Szent Szellem ereje. A kenet, ami rajtam keresztül teljesen megváltoztathatja ezt az Istent megtagadó fiút.
A bizonyságaim tömege került elő, amit nagy szeretettel, hitelességgel mondtam el. Természetesen nem az én szavaim adtak hitelt, a történeteknek, hanem a szellem. A fiatalember kezdett megtörni bizonyságaim által, és egyre jobban elfogadta az Istenről mondott valós történeteket. Meggyőződésből, bátorsággal, arra kértem őt, hogy próbálja meg Istent.
A Szent Szellem, annyira vitt előre, hogy most nem volt okom bármire is gondolni, hanem tettem, ahogy az Úr adta. Azt mondtam neki, hogy az Úr most is hallgatja, és szólni akar hozzá. Erre ő nagyon ledöbbent. Kértem, hogy a kezemben tartott Bibliát nyissa ki, és mutasson egy helyre, majd olvassa azt el. Ő gyanakodva nézett rám, de nyúlt a Biblia után.  Olyan magabiztosan mondtam, mert meg voltam arról győződve,  az Úr szólni akar hozzá Ige által. Kinyitotta a Bibliát, és rábökött az ujjával egy helyre. Most olvasd el! - kértem. És íme elkezdte olvasni: „És Jézus felelvén, monda nékik: Legyen hitetek Istenben!”És ehhez a Fiatalembernek már nem kellett semmi más bizonyítás. Ez az Istentől jött bizonyság neki szólt, és az eddigi nagy erejét gyengítette meg. A  fiú, most elmondta, hogy a térdét fogják megműteni, és  nem biztos, hogy sikerülni fog, mert már legutóbb sem biztatták az orvosok stb. Láttam, ahogy ereje alább hagyott a saját helyzetét felismerve.(Egész meg volt már szelídülve)
- megkérdeztem tőle, hogy elfogad e egy kis Bibliát? Közelebb jött, és a szemével intett, hogy tegyem a nadrágja térdén lévő zsebébe. Nem nyúlt érte, nem akarta, hogy lássák a kocsma előtt ácsorgó emberek. A büszkeség még benne volt, de már látott egy biztosabb pontot, amire érdemes lenne építeni. Én belecsúsztattam a kicsi Bibliát a zsebébe, és kértem máskor is forduljon Istenhez, ha bármi kérése van. Mert Ő mindig válaszol nekünk.
Azóta nem láttam, és nem tudom, hányszor nyitotta meg a kis Bibliát?
Egy biztos, hogy akkor ott az Ige által szólt hozzá az Úr!  Nem szemfényvesztés volt, hisz ő maga nyitotta meg a Bibliát, ő mutatott egy helyre, és ezt ő olvasta fel saját maga! És egy kérés volt Jézustól: „Legyen hitetek Istenben” Ettől odaillőbb választ nem kaphatott ez a hitetlen ember!
És nekem is bizonyság volt, hisz az Úr munkatársaként végezhettem a munkámat! Dicsőség Néki érte!
 


        A Mester arra tanít bennünket, hogy amíg olyanok nem leszünk, mint a kisgyermekek, nem juthatunk be az Ő országába. Azt hiszem az elmúlt vasárnap a mélységéig megérthettem ennek a tanításnak a fontosságát.

        Több mint két éve jár a gyülekezetünkbe két gyermek. Meglepő, de valójában senki nem hívta őket, teljesen maguktól jöttek, jönnek, és felnőtteket megszégyenítő hűséggel ragaszkodnak a gyülekezethez, anélkül, hogy ajándékokkal, vagy kitüntető figyelemmel halmoznánk el őket.  Az alkalmainkon csendben és fegyelmezetten vesznek részt, örömmel éneklik a dicsőítő énekeket, buzgalommal keresik ki az aktuális Igét a kis Bibliájukban.  

Mindig is tiszteltem őket a hűségükért és ragaszkodásukért, de az, ami az elmúlt vasárnap történt, megerősítette bennem, hogy milyen mérhetetlen áldás ez a két gyermek a gyülekezet számára. Történt ugyanis, hogy meghívást kapott a gyülekezetünk a Debreceni testvérektől a náluk tartandó Hálaadó napra, így egy vasárnapi alkalom Földesen elmaradt, mivel Debrecenben töltöttük a napot azokkal a testvérekkel. A gyülekezetünkből, aki tudott velünk tartott, de voltak, akik nem tehették meg, köztük a gyerekek sem, mivel nem volt gyerekülésünk, amiben utazhattak volna.  A kimaradt vasárnap utáni héten szokás szerint alkalom előtt dicsőítő próbát tartottunk. A gyerekek minden gyülekezeti tagnál hamarabb érkeztek, ahogyan szoktak. A kislány, Ildikó odalépett elém a dicsőítő próba szünetében. Rápillantottam és láttam, hogy a kezében egy szál virággal áll előttem. Felém nyújtotta a virágot ezekkel a szavakkal: „Ezt neked vettem.” –elmosolyodtam, és kérdeztem tőle: „Ezt milyen alkalomból kapom?” Erre egy olyan választ kaptam, amit sohasem felejtek el… „Csak úgy, szeretetből…” Könnyek törtek fel a szememből, megöleltem a kislányt és éreztem, sokkal többet adott nekem abban a percben, mint egy szál virágot. Olyan mérhetetlen szeretet áradt felém a szívéből, amelyet szavakkal nem tudok leírni.  Megkérdeztem tőle: „Hiányoztunk neked a múlt héten, amikor nem voltunk?” Könnyek gördültek le az arcán, és válaszként a kérdésemre, hevesen bólogatott. Visszagondolva az jutott eszembe, vajon mindannyian így élnénk meg egy vasárnapi alkalom hiányát? Hiányozna? Hiányoznánk egymásnak annyira, hogy ezt a következő találkozás alkalmával bármilyen módon, de igaz szeretettel kifejezzük a testvérünknek?

        Mondanom sem kell, a történtek az egész szolgálócsoportra hatással voltak. Az Igehirdető a szolgálata elején elmesélte a kis jelenetet a gyülekezetnek, majd könnyek között arra kért mindenkit, hogy vegyünk példát a kislánytól, mondjuk el egymásnak: „Szeretlek.” Leírhatatlan szeretet töltötte be a gyülekezeti házat. Mindenki odament a testvéréhez és könnyek között rebegte, hogy „szeretlek testvérem”. Idősek a fiatalokkal, mindannyian megöleltük egymást.  Csodálatos volt az, amit azokban a percekben átélhettünk. Hiszem, hatalmas öröm volt a Mennyben is, miként nem csak érzés, de kimondott szó és megvallás is volt a testvéri szeretet. Jézus ezt kérte tőlünk, ezzel tehetjük Őt boldoggá. És ki volt az eszköz erre? Nem egy híres-neves, nagy szolgáló, hanem egy őszinte, tiszta gyermek. Gyermeki hit, gyermeki szeretet – erre van szükségünk, erre tanít az Úr ma is bennünket.  Kell, hogy kimondd, kifejezd a szeretetedet. Hidd el, olyan sokat adhat egy szó, egy ölelés. … Hálás vagyok Istennek a gyermekekért, akiket hozzánk vezetett, akikről mi felnőttek is példát vehetünk.

Nagy Róbertné Dózsa Anita

Page 12 of 12