Szoktuk mondani, hogy tanuljunk meg az apró dolgoknak is örülni, mert ezek nélkül sivár lenne az életünk! Tegyük hát ezt mindenkor!
Én is szeretnék megosztani veletek egy bizonyságot, ami számomra fontos, és örömet okozott. Az történt, hogy a kis unokám születése miatt egy hétig lányoméknál voltam, és mikor hétvégén haza jöttem mással voltam elfoglalva, és nem vettem észre, hogy a rendszeresen szedett vérnyomáscsökkentőm vasárnapra elfogy. Felhívtam telefonon a férjemet, aki éjszakás műszakban volt, és elmondtam neki, hogy ilyen még nem fordult velem elő, de sajnos most megtörtént: „Holnap reggelre nem lesz gyógyszerem.” - jelentettem be neki. Rögtön gondolkozott a megoldáson, sőt el is akart kérezkedni a munkahelyéről, hogy menjünk át a szomszéd városba kiváltani a gyógyszert. Mindannak ellenére, hogy tudatában voltam a helyzetnek, én nyugtattam meg, és azt mondtam neki: „Reggelre biztosan ad az Úr megoldást, hisz mindig segített, mikor baj volt.” Letettem a telefont, de még átvillant az agyamon, hogy ha ő hajnalban álmosan hazajön, lefekszik aludni, délben felkel és megyünk a misszióba szolgálni. Nekem pedig már reggel be kellene venni a gyógyszeremet. Aztán gyorsan igyekeztem a valóságot a gondolataimból kiűzni, és nyugodtan lefeküdtem aludni. Nálam nem volt az a megoldás, amit már az Úr tudott.
Hajnalban a férjem hazajött a munkából, és mondtam neki, valakit megkérek, hogy vigyen át a gyógyszertárba.  Ő viszont arra biztatott, hogy öltözzek, és már is mi menjünk át, majd alszik utána.
Éreztem, hogy az Úr megtalálta a megoldást. A hitem, ami által teljes nyugalom költözött szívembe az este, áldást hozott a számomra!
Mikor újra és újra átgondoltam csak mosolyogtam rajta: Hisz szombat este is tudtuk, hogy a férjem hajnalban hazajön, és van kocsink, amivel át tudunk ugrani mi is a gyógyszerért.  Mégsem jött fel ez a megoldás, mert mint tudjuk, „Nem az én gondolataim a ti gondolataitok”.
Hála és dicsőség az Úrnak minden áldásunkért!

És miután imádkoztam, hogy megköszönjem a bizonyságot, a következő Igét kaptam az Úrtól: „Ha valaki valamit mond az ember Fia ellen, megbocsáttatik annak, de annak, aki a Szent Lélek ellen szól káromlást, meg nem bocsáttatik” Lk.12:10
A fenti Ige még inkább megerősített abban, hogy ami történt, az Úrtól volt. Nem akarom megkérdőjelezni ennek bizonyosságát, mert az már Szent Lélek káromlás lenne.

Egyszer egy lelkipásztor azt mondta: „Én vagyok a gyülekezetben a küszöb, mindenki belém rúg.” Mi csak hallgattuk, de igazán nem tudtuk átélni, mivel nem velünk történtek a dolgok.

Egy szolgáló munkája sokszor nagyon is göröngyös utakon vezet, de könnyedén kell menni tovább, mert minden szolgáló tudja, hogy van mögötte védelem.

Így történt ez velem is a minap, mikor az egyik részben megtért testvérem kritizáló hangnemben az Egyházunk igazságát kérdőjelezte meg, és a Felház-által elindult ébredés iránt tanúsított örömömet politikai vonatkozásban ítélte meg.

Kissé könny szökött a szemembe, ami nem kifelé, hanem befelé folyt, és abban a nyomban egy Ige hely jött a fejembe, mégpedig a Zakariás 2:8

Kinyitottam a Bibliámat és elkezdtem olvasni: „Mert így szól a Seregeknek Ura. Dicsőség után küldött engem a pogányokhoz, akik fosztogatnak titeket, mert aki titeket bánt, az Ő szeme fényét bántja.”

Ez volt a védőbeszéd mellettem, amihez nem tudott semmit szólni a testvérem.

Ekkor eszembe jutott Jézus ama beszéde: „De mikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mi módon, vagy mit szóljatok, mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok.” Máté 10:19

Kedves testvéreim! Én kívánom, hogy a ti számotokra is adja meg az Úr Jézus abban az órában, amit szólnotok kell! Legyen áldott az Ő neve érte!

 

 

Bizonyára minden hívő megtapasztalja napi szinten Isten gondoskodását. Nem mintha a többi embert nem szeretné Isten, de azok nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni az effajta segítséget. Legfeljebb azt mondják, hogy „Szerencsém volt.” Mi, hívő emberek azonban tudjuk, hogy ez nem szerencse kérdése, hanem az Úr szeretete általi a gondoskodás.

Az Ő szeretetével gondoskodott rólam is, amit a következő bizonyságban osztok meg veletek.

- Közel 30 éve kaptam férjemtől egy aranyláncot, amit szívesen viselek. Akkor még egy fáraó fej volt a medálon, de miután megtértem, a pásztorom kérte, hogy ne használjam azt a medált, ezért igyekeztem megszabadulni tőle. Helyette vettem egy kis keresztet. A napokban észrevettem, hogy a nyaklánckapocsnál, meg van kopva, ami veszélyezteti a biztonságát, azonban, megpróbáltam magam túltenni rajta.

Egyik nap a szobában levettem a pulóveremet, és észrevettem, hogy valami lefelé lógott a nyakamból. Jobban megvizsgáltam, és láttam, hogy a nyakláncom ki volt kapcsolódva, és a rajta lévő kereszt leesett. Körbenéztem, de nem láttam sehol, és közben arra gondoltam, nem is tudom, hol kapcsolódhatott ki? Kint dolgoztam az udvaron is, lehetséges, hogy ott hagytam el?  Ebben a helyzetben, olyan nyugalom járta át a szívemet. Sajnáltam a keresztet, tudtam, milyen fontos dolgot szimbolizál, és tudtam azt is, hogy Isten nem engedi, hogy épp a kereszt elvesszen. És még meggyőződésből ki is mondtam: „Uram, én tudom, Te nem engeded, hogy a kereszt elvesszen, mert tudod milyen fontos ez az én számomra”  Amint ott topogtam, oldalra néztem a szőnyegre és ott megvillant a kis arany kereszt. Lenyúltam érte, felvettem, magamhoz szorítottam és azt mondtam: „Köszönöm Istenem, hogy most is megsegítettél engem!”Meggyőződéssel tudtam és hittem, hogy meglesz a kereszt, mert számtalan megtapasztalásom volt már, ehhez hasonló. Nem abban hittem, hogy meglesz, hanem az Úr szeretete általi gondoskodásban hittem.

Legyen az Ő neve áldott mindenkor!

-Egy másik bizonyságot is itt szeretnék elmondani, ami szintén az Úr gondoskodása volt.

Egyik este bementem a szobába, hogy elhúzzam a sötétítő függönyt, de a villanyt nem kapcsoltam fel. Némi fény szűrődött be a nappaliból, ami által éppen csak tájékozódni lehetett. Miután elhúztam a függönyt, és jönni akartam ki, visszafordultam, és a fésülködő asztal tükör keretén lévő, kb. 2 cm-es valamit levettem. Ezen hirtelen én is megdöbbentem, de nem volt idő rá, mert az ujjaim között lévő valami mozogni kezdett. Kihoztam a fényre, és akkor láttam, hogy egy kellemetlen szagú bogár volt. Pillanatok alatt átfutott a fejemben, hogy ez a vérszívó bogár, már szépen betelepedett az ágyam mellett lévő fésülködő asztalra, hogy onnan könnyen megtaláljon engem. Nagyon hálás voltam Istennek, hogy megszabadított ettől a bogártól engem. Isteni gondoskodás volt ez is, hisz én nem is láttam, és nem is tudtam, hogy mi van a tükrön, csak kaptam az indíttatást, hogy vegyem le. Így, és hasonlóképpen gondoskodik rólunk az Úr, legyen áldott az Ő neve érte!!!

Mielőtt megosztanám veletek az én bizonyságomat, egy Igére gondolok, ami teljesen lefedi az Isteni gondoskodást. Ez pedig a Máté 6-ban olvashatjuk.”……..ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: Mit együnk, vagy mivel ruházkodjunk?
Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja ezt a Mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.
Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja!”
És most jöjjön a bizonyság: A lányomék kedvenc kutyája megfialt, és mivel ők dolgoznak, nincs idejük, ezért elhozták hozzám, hogy gondoskodjak róluk. Sajnos a kicsik rossz időben születtek, mert mivel 2-3 hét után az anyatejet pótolni kell, és azt csak kecsketejjel lehet, így el kellett kezdeni keresni tejet.
Férjem sorba telefonálgatott legalább 35 embert, akit ajánlottak neki, de nem járt eredménnyel. A közösségi oldalon én is megkerestem jó néhány ismerősömet, és kértem a segítségüket. A kecsketulajdonosok arra hivatkoztak, hogy vagy még nem ellett meg a kecskéjük, vagy ha igen, akkor a kiskecskének szüksége van a tejre.
Elkeseredésünkben hírtelen eszünkbe jutott az a keresztyén család, akit legelőször kérdezett meg a férjem, de akkor még nekik sem volt tej. Ám azóta eltelt 1 hét, és a mi kiskutyáink is egyre éhesebbek lettek, mert a tápszernek, amit kaptak nagyon rossz íze lehetett, és kevés volt, szinte semmit nem ért.
Férjem felhívta újra ezt a családot, és elmondta, hogy milyen helyzetben vagyunk. Ígérték, hogy kisegítenek, de rendszeresen még ők sem tudnak adni, mert a gidáknak is kell.
Haza jöttünk a missziós Istentiszteletről, férjem dolgozni készült, és én szomorúan mértem fel a helyzetet. Az anya kutyának csak kóstolóból volt teje, a kicsik nagyon laposak voltak, és sírtak, ahogy megláttak. Magatehetetlenül leültem közéjük, és csak abban tudtam reménykedni, hogy Isten, mint ahogy mindig, ezt is megoldja. Este 6 óra elmúlt, begyújtottam rájuk, és végtelen reménységgel vártam. Mondjuk, ha megkérdezett volna valaki, hogy mire, nem tudtam volna megmondani, mert konkrét ígéretet nem kaptunk, hogy mikor tudnak adni tejet. Egyszer csak szólt a csengő, és mikor kimentem a kapuba, megláttam a keresztyén asszonyt és lányát, akik a tejet ott szorongatták a kezükben. „Hoztuk a kecsketejet, az életmentő eledelt!”- mondta, miközben átnyújtották a 2,5 l-tejet, amit akkor fejt a férje. Én magamhoz szorítottam a tejet, és éreztem a finom, langyos „életmentő”eledelt! Éreztem a fontosságát! Szemeimből folytak a könnyek, megpusziltam mind a kettőjüket. Miután elköszöntünk, igyekeztem a kisállatokhoz sietni, és bőven tölteni az etető edényükbe. Nem kellett melegíteni sem, mert olyan friss volt! Orromba csapódott a finom tej illata, leültem és csak néztem a habzsoló kisállatokat.
Összekulcsolva két kezem, megköszöntem az Úrnak az Ő gondoskodását.
Aztán arra gondoltam, hogy nem beszéltünk meg semmit, csak azt mondta majd megint hoz. Ismét csak a remény tartott, és hittem, hogy Isten nem fog csalódást okozni nekem. Már szinte fizikálisan lehetett érezni, fogni azt a hitet, amiben kapaszkodtam!
Másnap is nagy öröm volt, bőven kitölthették a kis hasukat.
Aztán a mai nap, reggel odaadtam az utolsó kisadagjukat, begyújtottam, kitakarítottam rájuk, és még gondolni sem akartam arra, hogy mit adok délben enni nekik.
Leültem és imádkoztam újra. Elmondtam az Úrnak, „Uram, Te látod, ezt a kilátástalan helyzetet, tudod azt, hogy mennyi embernél próbálkoztunk, és nem jártunk eredménnyel. Nem akartam tolakodó lenni, hogy kierőszakoskodjam a tejet, hisz nekik is szükség van rá, de Uram, te tudod az Ő szívüket indítani arra, hogy újra hozzanak, hogy meg tudjam etetni a kicsiket……, Megköszöntem az Ő gondoskodását, és azt, hogy nem hagy bennünket szükségben…..”
És amint így imádkoztam, éreztem, hogy a nagy valóságban, mégis olyan nyugalom szállt rám.
Egyszer csak a munkavégzés közben hallottam szólni a csengőt. Hírtelen arra gondoltam, hogy biztos nem ő jön, mert a múltkor is este hozta, de azért kimentem.
És mikor megpillantottam a kapuba ezt az asszonyt, újra elsírtam magam, és azt mondtam halkan: Istenem! Ennyire közel vagy hozzánk?
Bizonyságot tettem az asszonykának, és kértem, hogy a férjének is mindenképpen mondja meg, hogy Isten indította őket újra.
Könnyek között, boldog mosollyal mutattam be a kicsinyeket, hogy ő is lássa meg, Isten még az állatokon is könyörül.
Mosolygott ő is, de én is láttam a szemében a könnycseppeket. Isten szeretete az ő szívét is átjárta.
Mikor elköszönt, biztatóan ígérte: „Majd jövök megint, és hozom a tejet!”
Áldott legyen az Úr az Ő gondoskodásáért, és áldja meg Isten ezt a keresztyén családot is az engedelmességéért.

Milyen örömmel teszünk mindenkor bizonyságot arról, hogy az Úr meghallgatta a kérésünket és cselekedett. Egy ilyen kérést teljesített most is az Úr, amit mi magunktól nem tudtunk volna elintézni.

A már jól ismert kisközségbe, ahova heti rendszerességgel járunk szolgálni, volt egy szegény, hajléktalan nő. Évekkel ezelőtt még el-eljárt a gyülekezetünkbe, de hányatott élete odáig juttatta, hogy makacs emberként nem volt hajlandó segítséget sem elfogadni édesanyjától. Ezért a hideg télben is, hol itt, hol ott kapott egy kis ennivalót, és kint aludt a buszváróban, és ahol éppen gondolta, hogy meghúzhatja magát. Néha bejött alkalom alatt a gyülekezetbe megmelegedni, de inkább zavarkodott, mert izgett-mozgott, üvegekkel csörömpölt, és semmivel nem törődve az Igehirdetése közepén el is ment. A testvérek sajnálták, és ki meleg ruhaneműt, ki ételt adott neki.

Gyakran elmondtuk, hogy ennek az asszonynak nem erre van szüksége, hanem arra, hogy tartozzon valahová, ahol rendszeresen élelmet kap, ahol  van lehajtani a fejét, és nem utolsósorban biztonságban lehet.

Mivel nem helyezték gyámság alá, így maga dönthette el, hogy akar -e menni elfekvőre, hajléktalan szállóra, vagy szociális helyre.

Már nagyon aggasztó volt a helyzet, a helybeli Polgármester sem tudott beavatkozni az említett dolog miatt.

Kezdett a helyzet rosszabbodni egyre inkább, hisz volt olyan, hogy Karácsony lévén, a templom előtt felállított jászolba feküdt bele, vagy más megbotránkoztató dolgot csinált. Tehetetlenek voltunk ebben a helyzetben. Egyik vasárnapi Istentiszteletünkön, könyörögve mentünk Isten elé, hogy hozzon valamilyen megoldást a számára.

Következő héten még hidegebb volt, és miközben szolgálni mentünk férjemmel, megfelejtkezve az előző héten Isten elé vitt imánkról, kezdtünk aggódni, hogy mi lesz azzal a szerencsétlen asszonnyal, megfagy valahol.

A gyülekezetben jó meleg fogadott bennünket, ami ismét eszünkbe juttatta ezt a hajléktalan nőt, és megkérdeztük a testvérektől. Azok nagy bizonyságként mesélték el, hogy miután imádkoztunk, másnap hétfőn már el is vitték őt egy elfekvőbe.

Szégyellem bevallani, hisz oly sok bizonyságunk van az Úrtól, de ez akkor váratlanul meglepett bennünket. Egy megoldatlan dolog, amit 2 év alatt nem sikerült megoldani senkinek, és az Úr hatásosan el  tudta intézni. Dicsőség Néki érte!

Kicsit szégyen volt bennünk, hogy az imáról megfelejtkeztünk, de ugyanakkor egy nagy kő esett le a szívünkről. Az ő sorsa nem egy szelet kenyérrel, egy ruhadarabbal lett megoldva, hanem Isten gondoskodott arról, hogy emberhez méltó körülmény közé kerüljön.

Ilyen a mi Istenünk, és ilyenek vagyunk mi, akik kérünk és el is felejtjük, ám Isten nem felejti el, az ima nem hull a porba!

Te akkor is szeretsz Uram! Ezt a címet adhatnám ennek a rövidke, de egyébként fontos bizonyságnak, ami ma történt velem.
Február közepén leolvasták a villanyóránkat, amint ilyenkor szokták az év végi elszámolás végett.
Nem emlékszek rá, hogy az előző évhez képest mennyi volt az áramfogyasztásunk, de egyet tudtam, hogy mint mindent, ezt is Isten kezébe teszem.
Elmondtam az Úrnak, hogy anyagi kereteink behatároltak, minden pénz a maga helyére került, és nagyon szeretném, ha nem kellene utána fizetni.
Minden nap elmondtam az imáimban, pedig tudom, hogy nem felejtette el az Úr, de jó volt érezni, hogy ezt is az Ő kezébe tehettem le.
Aztán teltek a napok, és minden nap mentem a postaládához, hogy megjött-e a villanyszámla? Kicsit érdeklődve vártam, és még szégyelltem is, hogy miért nem hiszem el, hogy jó kezekben van? Délbe behoztam a leveleket, és nem volt közte a villanyszámla.  Estefele a férjemmel nézeteltérés történt köztünk és a harag a szívembe költözött. Egy kis idő múlva az udvarról mikor bejött, egy levelet adott a kezembe, és ez a volt villanyszámla.
Megfogtam a levelet, és nem mertem felnyitni, mert azonnal arra gondoltam, hogy én az Úrhoz imádkozok napok óta segítségért, és én meg a szívembe beengedtem a haragot.
Meghajtottam a fejemet, és bocsánatot kértem az Úrtól, hogy megint elbuktam, és nagyon szégyelltem magam. Arra gondoltam, hogy hogyan is segítene most az Úr, mikor én bűnbe estem?
Kicsit időztem a vádló gondolataim között, aztán óvatosan szégyenkezve felbontottam a levelet.
Áttanulmányoztam a levelet, és sikerült megfejteni! 41 Ft –ot kell utána fizetni, és a következő hónapban a számla még a tavalyitól is kevesebb lesz 800 Ft-tal. Dicsőség az Úrnak kiáltottam fel!
Miután megértelmeztem az anyagi oldalát, azt is megértettem, hogy az Úr szeret engem, mert igaz bűnbe keveredtem, de meg is bántam, és szégyelltem.
Az Úr azt is látta nehezen lehetett volna kikerülni ezt a helyzetet, de nem a másikra mutogattam miatta.
És újra megerősödött bennem az az igazság, hogy az Úr nagyon szeret bennünket, és tudja azt, hogy naponta bűnt követünk el, de megbocsát nekünk! Jó az Ő közelségében lenni!

Már rég nem volt átélésem az Úrral és nagyon hiányoltam. Egyik nap, mikor imádkoztam, elmondtam az Istennek, hogy én újra vágynék azokra az időkre amikor álmot, látomást, kijelentést, indíttatást kaptam. Éreztem, hogy Isten meghallgatott, és mosolyogva köszöntem meg a visszajelzését.
Két napja volt egy rövid álmom, amiben Isten megmutatta, hogy a befőttes üvegbe beletett, folyékony ételt mivel védjem meg a töréstől.
Reggel mikor felébredtem, azonnal eszembe jutott az álmom, és azt mondtam: Uram, ha ez Tőled van, akkor ha belepróbálom az üveget az bele fog férni abba, amit Te ajánlottál nekem.
Isten ugyanis azt mondta, hogy a befőttes üveget tegyem bele, egy műanyag csavaros dobozba, amiből nekem van néhány db és akkor nem tud az üveg eltörni.
Nos én elővettem a tisztára mosott, csavaros ,fehér, műanyag üveg formáju dobozokat, az aljára szalvétát raktam, és szépen még az üveget is körbe vettem a papírral, rácsavartam a tetejét, és nevetve azt mondtam: Istenem ez Tőled van! Teljes biztonságban utazhat a benne lévő finom étel több száz km-re, nem fog összetörni!  
Megjegyezni kívánom, hogy nem volt a gondolatomban sem, hogy az üveget valamibe bele kellene tenni a biztonságos szállítás végett. Az Úrnak erre is gondja volt!!! Dicsőség Néki érte!!!

Mindenkinek a saját bizonysága a legnagyobb, mert ott igazán megérzi az Úr gondoskodását.
Egy ilyen bizonyságot szeretnék veletek megosztani ebben a rövidke, de számomra nagyon fontos történetben.
Vasárnap szolgálni voltunk a missziós gyülekezetben, és alkalom után fel kellett mennem a dobogóra, hogy egyik testvéremmel beszélhessek.
Miután megbeszéltük, ami szükséges, lefelé indultam a lépcsőn, ám a bal lábammal rosszul méreteztem a távolságot, és szinte láttam, ahogy előre esek a 3 lépcsőn. Abban a pillanatban, mikor felfogtam, hogy nagy a baj, a lányom ott állt a jobb oldalamon, és felkiáltott: „Jajj, anya!” Megragadta a karomat és erősen megpróbált tartani, hogy el ne essek. Aztán Isten segítségével sikerült mind a kettőnknek leérni. ………………………………….
És most sok mindent mondhatnék, úgy ahogy a világ mondaná: „Nagy szerencsém volt!” Stb. Én nem azt mondom, hanem azt, hogy az Úr féltő szemei rajtunk vannak, és angyalait mellénk állítja segítségként.
Hogy éppen a lányom közvetlen ott állt, ahol én a lépcsőn jöttem lefelé, hogy éppen észrevette a bajt, hogy meg tudott tartani, és sorolhatnám tovább, ez nem szerencse, és nem véletlen volt, hanem az Úr gondoskodása. Valószínű, a lányom sem tudta, hogy ő fogja a balesetet elhárítani, azt, amit a sátán elkészített nekem.  
„De én mindenkor veled vagyok és te fogod az én jobb kezemet.” Zsolt.73:23 - Hallom most is az Igét a fülemben, és hálás vagyok nagyon az Úrnak!

Dicsőség Istennek az Ő gondoskodásáért!!!

A napokban ismét találkoztam az Úr kegyelmével, ami felejthetetlen marad számomra.
Az történt ugyanis, hogy egyik reggel miután az ágyról leléptem, a gerincem felső harmadából, balra egy kegyetlen szúró érzést éreztem, és egy tenyérnyi helyen egész át a mellkasomig zsiborgott. Hirtelen még levegőt is alig kaptam a fájdalomtól, és bármerre akartam fordulni, rettenetesen szúródott. Nem sok idő volt a gondolkodásra, hogy vajon mi lehet, infarktus, vagy a tüdőmet átszúrta az eltört csigolya? Nem gondolkodtam tovább, csak azt szerettem volna elérni, hogy az ágyamba visszakerüljek. Nagyon nehezen sikerült, de nem találtam azt az oldalamat, amire feküdhettem volna fájdalom miatt. A telefonom mellettem volt, (ami nagyon ritka) és arra gondoltam, hogy a férjemet felhívom, aki a másik szobában aludt. Viszont rögtön láttam benne a bonyolultságot, hogy ő kérdezget, orvost hív, mentő, hordágy, kórház stb. Egy teljes tiltakozás vonult át bennem pillanatok alatt. Ekkor összekulcsoltam a kezem és elkezdtem imádkozni. (..mert mikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős) 2 kor.12:10 Azt mondtam az Úrnak: Uram, jövök Hozzád olyan hittel, mint ami a vérfolyásos asszonynak, mint Bartimeusnak, mint a századosnak volt.….. És kérlek a gyógyító kezed tedd rá az én beteg testrészemre, hogy én meggyógyuljak! Uram, Te tegnap ma és mindörökre ugyan az vagy! Kérlek, gyógyíts meg engem! Egy 15-20 percig imádkoztam az Úrhoz, és utána próbáltam mozdulni valamilyen helyzetbe. Először a lábaimat mozdítottam, majd felültem az ágyam szélére, felálltam, és elindultam. És dicsőség az Úrnak, meghallgattatott az imádságom, és fájdalom nélkül újra járkálhattam. Mikor megtapasztaltam, hogy nincs semmi fájdalmam, könnyeim hulltak és megköszöntem az Úr jóságát. Ilyenkor teljes mértékben ránk zúdul a bűneink özöne, és keressük a választ, hogy miért ilyen jó az Úr hozzánk? Köszönöm Uram a kegyelmet, ami még ma sem fogyott el irántunk!

Csodálatos dolog, mikor az Úr által kapunk valamit, ami számunkra új, szokatlan, és ez felejthetetlen. Ilyen felejthetetlen ajándékot kaptam én is a napokban, amit szeretnék veletek megosztani.
Egyik reggel szokásosan felébredtem, de még a szemem nem nyitottam ki, mikor a fülemben és a szívemben egy nagyon szép dallam jött. Jobban ráfigyeltem, és még inkább azt éreztem, hogy ez az Úrtól van. Hirtelen arra gondoltam, hogyan tudnám megörökíteni? Mivel magam mellett tartok mindig papírt, és ceruzát gyorsan elővettem, és míg dúdoltam, a sok évvel ezelőtt megtanult kotta tudományomat elővettem, és megpróbáltam lejegyezni a dallamot. Persze nem sikerült úgy, ahogy egy zenésznek, de azért a ti-ti, tá, hangjegyek a vonalakon valahogy elrendeződtek. Mikor kész voltam, tudtam, hogy szöveget is kell írnom alá. Nagyon könnyen sikerült néhány soros szöveget leírnom, végül elénekeltem, és nagyon tetszett.
Másnap viszont nehezebben ment a dolog, mert nem tudtam a dallamot leolvasni a kottámról. Szomorú voltam, de úgy gondoltam, hogy ha az Úr adta, akkor visszajön újra a szívembe.
Néhány nap múlva megkaptam az egész dallamot, és boldogan énekelgettem. Igazi öröm volt bennem, mert éreztem, hogy olyan különös ez az ajándék, amilyet még soha nem kaptam. Írtam már prózát, verset, de még éneket soha. Most ez megtörtént, és én hálás vagyok Istennek érte!
Azóta családommal együtt énekelgetjük az éneket, és érezzük, hogy ami a szívünkben van, dalban egy megvallás az Úr felé. Köszönet érte Istennek!

More Articles ...

  1. Kicsi lábasok
  2. Az én bizonyságom
  3. Az én bizonyságom
  4. Meglepetésnek szántam
  5. Az én bizonyságom
Page 7 of 12