Az egyik gyülekezetbe járt egy nagyon idős bácsi, aki minden Istentisztelet alatt: „Halleluja”-t kiabált. Nem is lett volna azzal baj, mert a Halleluja azt jelenti: Dicsőség az Úrnak! Dicsőség az Istennek! Hanem az volt benne a zavaró, hogy mindegy, bizonyságtevés közben, dicsőítés alatt, Igehírdetés közben, de ő mindig hangosan bekiabált: „Halleluja!”
A testvérek nem akarták megbántani miatta, de egyszer mégis elszánták magukat és, arra gondoltak, hogy céljuk elérése érdekében vesznek neki egy kis ajándékot, talán akkor abba hagyja a „Hallelujázást”.
Aztán az egyik testvérnő alkalom előtt így szólt: Kedves Testvérem! Megbeszéltük a többiekkel, ha nem fogod többet mondani, hogy „Halleluja”, akkor veszünk neked egy szép ajándékot. Miben van hiányod, mit szeretnél kapni?
Az öregember csak hallgatott, majd megszólalt: Hát bizony, én szeretnék magamnak egy szép új csizmát! A testvérek egymásra néztek, és örültek neki, hogy sikerült a Halleluját egy csizmára kiváltani.
Aztán elkezdődött az Istentisztelet. Mindenki hangosan imádkozott, a bácsika ima közben szokása szerint újra csak hangosan bekiabált: „Halleluja!” Ekkor egy testvérnő kérdően ránézett, de a másik pillanatban elhangzott az öreg bácsi szájából a válasz is: „Halleluja, nem kell csizma! Halleluja, nem kell csizma!
Lehetséges többen megmosolyogják az utolsó mondatot, pedig a legfontosabb üzenet ebben van! Istennek járó dicsőséget senkinek nem adjuk, nem adhatjuk!Nem cseréljük el csizmára, kényelemre, bálványokra, és egyáltalán semmire!
Akinek ereiben be van vésve az Úr iránt érzett szeretet, annak a szívébe is be van kódolva a „Halleluja”!
HALLELUJA!!!!!!!!