„Miért mondjátok pedig nékem: Uram! Uram! ha nem mívelitek, a miket mondok? Valaki én hozzám jő és hallgatja az én beszédimet és azokat megtartja, megmondom néktek, mihez hasonló. Hasonló valamely házépítő emberhez, a ki leásott és mélyre hatolt, és kősziklára vetett fundamentomot: mikor aztán árvíz lett, beleütközött a folyóvíz abba a házba, de azt meg nem mozdíthatta: mert kősziklán épült. A ki pedig hallgatja, de nem tartja meg, hasonló ahhoz az emberhez, a ki csak a földön építette házát fundamentom nélkül: a melybe beleütközvén a folyóvíz, azonnal összeomlott; és nagy lett annak a háznak romlása.”/Lukács 6, 37-48/

Egy Ige életünk különböző szakaszaiban mást és mást jelent. Amikor a kezdetekkor ezt olvastam Isten azt üzente számomra, hogy kell, hogy rá alapozzam az életem, és az stabilan fog állni, térjek hozzá, és akkor nem veszendő dolgokat alkotok majd, hanem örök érvényűeket. Ma, újraolvasva azután, hogy sok éve Vele járok már, sokkal mélyebb jelentéssel bír ez az üzenet. Elszorult a szívem, mikor elém került.
Igaz, Jézus idejében is szóltak ezek a mondatok azoknak, akik nem kötelezték el magukat a Mester követése mellett, ott volt a sokaság, és hallgatták Jézus beszédét. Hívta őket arra, amire egykor engem is, hogy kötelezzék el magukat mellette.
De a tanítványok is ott voltak. Rájuk nem gondolt az Úr, mikor ezeket sorolta? De, igen! Egy igehirdetés manapság is szól kicsiknek és nagyoknak, néhány hete megtérteknek és már több évtizede keresztényeknek egyaránt. Vajon a tanítványok számára mit jelentett ez az üzenet? Azt, amit Neked és nekem is, akik már követjük Őt.
Ki tudod jelenteni azt kétkedés nélkül, hogy pontosan azt teszed, amit Isten mond? Mert mi vagyunk, akik Úrnak ismerjük el Jézust. Mi kiáltunk hozzá, akár kétszer is: Uram! De követjük-e életünkre szabott akaratát az utolsó szóig?
Vizsgálódjunk kicsit ezen a területen! „A ki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekeszem…” /János evangéliuma 14,12/– olyan távolinak tud tűnni ez a kijelentés. Azokat a cselekedeteket hogyan is tudnánk mi tenni, amit Jézus tett? Azzal a szeretettel, azzal a szelídséggel, azzal a bölcsességgel? Márpedig igen! Jézus sosem szépít a dolgokon. Nem azért mondta ezt, hogy jól hangozzon, és nem is azért, hogy lehetetlen kihívás elé állítson minket. Aki hisz Benne, képes lesz megcselekedni, amit Ő cselekedett. Tehát arról, hogy képesek leszünk nagy dolgokat véghezvinni, Jézus tanított minket, ezek után rajtunk áll a sor, hogy cselekedjünk is a beszéde szerint.
„Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” /János evangéliuma 14,15/ Igen komoly összefüggésben van a szívünk és a cselekedetünk. Az, hogy elszánjuk magunkat arra, hogy hívőkké leszünk, Jézus Krisztus szerelmeseivé, egyet jelent azzal, hogy meg is tartjuk, amit mond. Egyetlen olyan embert sem tudnék mondani az életemből, akit szeretek ugyan, de nem figyelek arra, amit mond. Mivel emberek vagyunk, néhány tanácsunk lehet helytelen vagy nem elég jó, de ez az Úr esetében nem fordul elő. A mi feladatunk, hogy szeretetünkből fakadóan kísérjük figyelemmel, amit mond, s mivel pontosan ismerjük bölcsességét, minden apró dologban döntsünk is aszerint. Ezt támasztja alá a következő sor is: „A ki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem…”. /János 14,21/ Nem arról van szó, hogy Isten diktátorként követeli, hogy úgy lépjünk, ahogy Ő kigondolta. A páratlan szeretet munkálta ki Atyánk parancsolatait. Azért vannak, hogy Vele folyamatos kapcsolatban legyünk anélkül, hogy a bűn elszakítana. Azért, hogy a testvéreinkkel, családunkkal békességben, s szeretetben élhessünk. És legfőképp azért, hogy célba érjünk; az üdvösségünket elnyerjük. És ha ismerjük Őt, akkor mindezt igaznak fogadjuk el és megtartjuk. Ebből pedig kitűnik, hogy szeretjük Istenünket.
Aki őszintén nyilatkozik az emberi természetről, elmondhatja, hogy ez egyáltalán nem egyszerű. Nem automatikus az emberben az, hogy elfogadja az Úr szavát, még akkor sem, ha már követője lett. Ehhez viszont megvan a segítség. „Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.” /János evangéliuma 14,26/ Garantált, hogy ha a Lelket hagyjuk munkálkodni, Ő megtanít arra, hogy igazi cselekvői legyünk a parancsolatoknak. Eszünkbe juttatja a döntéseknél, hogy mi a helyes, megtanít, hogy azokat alkalmazzuk is.
Megkaptuk a lehetőséget a fenti példázatban arra, hogy eldöntsük, melyik cselekvési formát akarjuk követni. Pontosan láthatjuk az Írásban, mi a vége az engedetlenség ösvényének: „A ki pedig hallgatja, de nem tartja meg, hasonló ahhoz az emberhez, a ki csak a földön építette házát fundamentom nélkül: a melybe beleütközvén a folyóvíz, azonnal összeomlott; és nagy lett annak a háznak romlása.” Egy védtelen élet lesz annak a következménye, ami ki van szolgáltatva az élet viharainak. A nyugodt napokban nem is vesszük talán ezt észre, éljük a kényelmes keresztény életünket, abban a tudatban, hogy mi ám az Úrhoz tartozunk. De hamar összecsapnak körülöttünk a hullámok, és akkor derül ki mennyire volt erős a szeretet, mekkora volt a tér, amit Istennek engedtünk át.
Vegyünk Testvérek példát arról, „a ki leásott és mélyre hatolt, és kősziklára vetett fundamentomot: mikor aztán árvíz lett, beleütközött a folyóvíz abba a házba, de azt meg nem mozdíthatta”. Én ilyen házra vágyom! Ami rendíthetetlen. Nem csak meghallani akarom az Igét – jöjjön az szolgálón keresztül vagy a Bibliából személyesen nekem –, hanem meg is tartani. Nem csak kiáltozni akarom az Úr nevét, hanem elismerni azt azzal, hogy kikérem, és megtartom a tanácsát az életemre nézve. Ez még egy lehetőség arra, hogy kifejezzük szeretetünket Felé! Miért ne élnénk vele?