Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé. ( Zsoltárok 37:25)
Milyen egyszerű, mégis felettébb sokatmondó kijelentést olvashatunk Dávidtól… Én magam ugyan nem mondhatom még el, hogy „meg is vénhedtem”, de ha csak a rám illő formát ismételem végig magamban: - kisgyermek voltam és felnőtté lettem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz – sorra jelennek meg előttem az eddigi életem eseményei, melyekből Isten valóban mindet a javamra fordította, és valóban lényemig érezhettem, hogy nem hagyott el sohasem. Isten hűsége el nem távozik az igaz embertől. Ez az Úr előtt olyannyira természetes, hogy emberi ésszel alig felfogható. „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.” (Ézsaiás 54:10)
Minden új napon megújul az ő kegyelme. Nem kérdés, hogy megújul-e… hiszen nem ember az Isten, hogy megváltozzanak az érzései, vagy az ígéretei. Az Ő szeretete és irgalmassága vezérli hűségre az Őt félők iránt.
Ha nem vagy az Isten által „elhagyott” ember, a legteljeskörűbb „biztosítással” rendelkezel már itt, a Földön, az életed minden területén. A Mennyekben pedig Neked is helyet készített a Mester. Milyen csodálatos ebben a tudatban élni az életünket… Istenben soha nem kellett csalódnunk és minden újabb Vele töltött nap, év újból és újból az ő hűségéről ad tanúbizonyságot. Milyen kifejezhetetlenül sokat jelent e bizonytalan világunkban egy biztos „kapaszkodó”, amit maga a Megváltó nyújt nap mint nap.
Ez a csodálatos Ige azon túl, hogy egy életet adó bátorítás, egy megnyugtató jövőkép a számunkra, még egy ösztönzést is kell, hogy jelentsen nekünk: mennyire szükségünk van arra, hogy ez az ige valóban VONATKOZHASSON az életünkre. Mennyire szükségünk van arra, hogy IGAZNAK neveztessünk - akikről Dávid is beszél - akik egy életen át, sőt nem nemzedékről nemzedékre soha, semmilyen körülmények között el nem hagyatnak. Az igaz ember egyik fő jellemzője, hogy mélységes ISTENFÉLELME VAN, ami nem abban nyilvánul meg, hogy retteg egy távolinak hitt Úrtól, hanem abban, hogy a Lélek által valóságosan felismeri a teremtő Isten hatalmát, erejét és szavának súlyát, az Úr világosságában meglátja saját gyengeségét és kegyelemre utaltságát, mely alázatra és szívének folytonos tisztogatására indítja őt. Az igaz ember nem bújik el, vagy sértődik meg az Úrtól jövő feddéstől, hiszen szívének Isten határozott, Atyai utasításai ÉLETET jelentenek. Tudatosítsuk magunkban, hogy az Úr határozottan lép fel a bűn ellen! Nem kérleli, hanem teljes határozottsággal utasítja a gyermekeit, hogy maradjanak távol a bűntől. „Kerüld a rosszat és jót cselekedjél, és megmaradsz mindörökké. Mert az Úr szereti az ítéletet, és el nem hagyja az ő kegyeseit; megőrzi őket mindörökké, a gonoszok magvát pedig kiirtja. (Zsoltárok 37:27-28) A Szent Isten nem vállal közösséget a bűnnel. Ezt olvashatjuk az Igében: „….nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az IGAZ.” Isten azért utasít féltő szeretettel, de határozottan a bűnöktől való távol maradásra, mert szorosan maga mellett akarja tudni az ő gyermekeit, akik igaznak neveztetnek. Istennek mindennél jobban fáj, ha bűneinkkel akkora magas falat építünk magunk köré, hogy az elválaszt a velünk bensőséges kapcsolatra vágyó, élő Istentől. „Hanem a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orcáját ti előttetek, hogy meg nem hallgatott.” (Ézsaiás 59:2) Sohasem Isten zárkózik el az embertől, de ha az ember nem akar megválni a bűnöktől – ahogyan az Ige mondja – az elválasztja az Úrtól. Az Ő tökéletes terve, hogy tudatában legyünk annak, hogy hová, hogy KIHEZ tartozunk és ennek fényében éljük a földi életünket. Mint fiakat int a gonosz dolgoktól, mert nem akarja, hogy elválasszanak a bűnök, hanem hogy élővé legyen az Ige: egy (örök)életen át az Ő közelségében lehessünk, soha „el NEM hagyatva.” Testvérek, fogadjuk az intést, ne szégyelljük megvallani a vétkeinket, ne hivatkozzunk más emberek nagyobbnak vélt vétkeire, vagy arra, hogy úgy véljük egy-két dolog még „belefér”… Nem! Egyetlen bűn sem ér annyit, hogy amiatt elessünk Isten közelségétől, inkább mondjuk azt az Úrnak naponként: „Uram, akarom, hogy igaznak neveztessek Általad, ezért vezess a jó irányba engem, még akkor is, ha a saját, emberi terveim másképp szóltak, de nincs fontosabb a Te közelségednél. Hagyom, hogy tisztogass, hogy tűzbe vess, mint az aranyat, hogy Jézus vére által IGAZ lehessek Előtted és örököljem a földet, amit nekem készítettél.”
Végül: az igaz ember nem feledkezik meg e földi küldetéséről: „tegyetek tanítványokká minden népeket”(Máté 28:19). Isten abban gyönyörködik, ha úgy éljük az életünket, hogy a Tőle kapott áldásainkat megkívánják a „népek”, és vágyakozzanak ők is IGAZZÁ lenni. Kedves Pintér Béla testvérünk egyik új éneke így szól: „Szeretném úgy élni az életemet, hogy végre rajtam is megláthassák az emberek, hogy Kit követek én, hogy Kiben hiszek én, Ki az az Isten, Aki ott hordoz a tenyerén…..”