„A szeretet soha el nem fogy.” 1 Korinthus 13,8


Mekkora ígéret, egyetlen rövidke sorban! Egészen képes feltüzelni az embert, amikor úgy érzi, hogy a gonoszság hatalmasodott el a jelenvaló világban. Egy apró történet egy este megértette velem ezt az Igét mélyebben.
Amikor Férjemmel összeházasodtunk, s önálló életet kezdtünk, kaptam szülőktől, nagyszülőktől virágokat, hogy még otthonosabb legyen az újdonsült otthonunk. Az elején nagyon figyeltem rájuk, és öntöztem őket, de aztán, ahogy a teendőim feltornyosultak, egyre ritkábban kaptak vizet a növények. Akkor színük is megfakult, egészen összefonnyadtak, erős száraik már csak kajlán álltak. Amint erre felfigyeltem, jó bőven megöntöztem őket, és másnapra újra szépen felegyenesedtek, megerősödtek. Egy este jutott csak eszembe ez a dolog újra, mikor Isten megértette velem, hogy én magam is ilyen vagyok. Vasárnap engedem megöntözni magam (mert a Szent Szellem várja, mikor önthet el, csak késznek kell lennünk rá), aztán eltelik egy nap, kettő, három, akár négy is, és úgy érzem, fonnyadok. A mosoly az arcomról eltűnik, a szemem csillogása megkopik, a bennem dúló öröm már csak cseppekben mérhető vagy egészen kiszárad a szívem.
Feltehetjük a kérdést: miért történik ez? Hisz a szeretet soha el nem fogy… Miért látunk mégis kiszáradni házasságokat, barátságokat, gyermekek szívét a szülő felé, egyik embert elhidegülni teljesen testvérétől, embertársától, gyülekezetétől?
A válasz egyszerű pedig. A Szeretet nem fogy el sosem. A nagybetűs szeretetből valóban mindig van, változás árnyéka sem éri. Mert a szeretet Isten. Ő ugyanúgy érez az ember iránt, ugyanúgy igazak az ígéretei, vannak tervei, nem fogyott el máig a kegyelme sem. A valódi kérdés csupán az, hogy engedjük-e, hogy öntsön ránk nap, mint nap a szeretetéből? Amivel aztán viszont szerethetjük Őt és másokat egyaránt. Mit gondolsz, a virág, ha dönthetne, kérne vizet? Hát persze! Mert úgy zöld, úgy tud virágozni, akkor erős, amilyennek Isten tervezte, ha bőven nyer a vízből. Hát ne legyünk restek! Ismerjük fel, ha kikopott belőlünk a türelem, a szeretet, a megértés, a megbocsátásra való hajlam! És kérjünk az Atyától, aki minden jónak a forrása, hogy teljes és virágzó lehessen az életünk, hogy aztán Krisztus jó illata legyünk!
De mindezeken túl van még egy nagyon érdekes momentum ebben a hétköznapi kis történetben, ami mosolyt csal az arcomra. Legyen szó növényről, állatról vagy emberről… Nem elég egyszer nyerni a vízből. Isten nem úgy teremtett meg, hogy egyszer elkészített, és aztán letett rólunk. Olyan természetet formált, ami folytonos szükségben van. A fizikai testünk a vizet, a lelkünk viszont a Szent Szellemet szomjúhozza, ha beismerjük, ha nem. Ha felismertük ezt már korábban, ha nem. Mindennapi közösségre lettünk kitalálva az Alkotóval. Egy áldott dicsőítésen befogadhatunk ugyan Belőle, amennyit csak bírunk, de mikor hazafelé tartunk az autóval, akkor is a dicsőítést szólaltatjuk meg a lejátszón. Kicsit később újra Rajta jár a fejünk, dúdolunk egy dalt vagy az igehirdetésből jön fel egy-egy mondat. És néhány nap elteltével, ha nem töltődünk újra vagy csak alig-alig engedjük a mennyei csapot csepegni, elkezdünk gyorsan száradni. Mert vár az Atyánk, hogy újat adjon. Sok, erőt adó táplálékot. Újra kívánja tölteni a szeretetet, hogy aki csak ismer minket, erről ismerjen meg. Akar adni türelmet a munkához, bölcsességet a baráthoz, gondos tekintetet a családhoz. Ez mind kifogy, és bár emberileg megkísérelhetjük pótolni, de az még csak hasonlítani sem fog az igazihoz. Ilyenkor testvér testvér ellen támad, férj elhidegül a felségtől, gyermek nem tisztel már sem anyát, sem apát.
Arra hívlak Titeket ma, kedves Olvasók, hogy akarjunk nyerni minden nap Istentől újat, az Élő vízfolyam által. Hogy bennünk is igazzá legyen az ígéret, ne fogyjon el a szeretet. És ne is próbáljuk emberileg pótolni a dolgokat, magunkra erőltetni álérzéseket, tetteket. Hanem nyerjünk egyenesen Istentől mindebből, csakis igazit!