„Az Isten szeretet; és a ki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne.”  1Jn 4,16

A héten ünnepet ül a világ, a családok lehetőségeikhez mérten minden távolságot legyőzve összegyűlnek egy napra, hogy egyenek és beszélgessenek egy jót és persze megajándékozzák egymást. A szeretet ünnepe azonban itt nem ér véget, nem kellene, hogy véget érjen. Nagyon jó dolog, hogy ilyenkor mindenkinek jut egy csipet szeretet, talán még a legmogorvább emberek is előveszik a legjobb énjüket erre a néhány napra, és előzékenyebbekké válnak. Karácsony idején toleránsabb mindenki, végre nem a rohanás kerül a főszerepbe, ilyenkor van idő egymásra, és ez meg is látszik az emberek hangulatán is. A közösségi oldalakon, SMS-ekben és telefonhívásokban látott ill. hallott békés, boldog, örömteli jelzőket legtöbbünk megéli ezekben a napokban. Sajnos azonban, ahogyan vége az ünnepnek az emberek visszacsöppenek a megszokott hétköznapok monoton folyamába, eltűnnek a jókívánságok, az előzékenység és eloszlik a csipetnyi szeretet is, sok családtagot megint nem látunk hónapokig, vagy a következő karácsonyig. Így kell ennek lennie, teszem fel a költői kérdést?

NEM, kiáltom bele a végtelen térbe… Keresztényként tudom, hogy nekem, nekünk nem pár napra szóló előzékenység, és tolerancia jutott, nem az ajándékok adása vagy kapása felett érzett örömünk, nem a családi közösségben érzett harmónia, békesség jelenti a szeretet teljes valóját. Sokkal több adatott nekünk! Krisztus eljött Értünk. „Ímé a szűz fogan méhében és szűl fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, a mi azt jelenti: Velünk az Isten.” Mit jelent az, hogy velünk az Isten? Azt jelenti, hogy az életünk minden egyes percében van egy pártfogó az életünkben (Zsid 13,5), egy felvigyázó, aki a hajunk számát is számon tartja (Mt 10,30), egy mindenható Isten (2 Kor 6,18), akinél a változás árnyéka sem fedezhető fel (Jak 1,17). Tehát Krisztusban mindent megnyertünk, örök életet (Róm 8,32), és mindent, amire az életünkben szükségünk lehet (2Pt 1,3).

Szó szerint mindent nekünk adott az Úr, az Isten. Nem tökéletlen ajándékokkal halmozott el minket, mint ahogyan mi tudjuk tenni azt Felé, vagy embertársaink felé, nem félig végezte el a munkát, nem ideig-óráig tartó megbocsátást nyújt felénk, hanem soha el nem fogyó szeretetet, amire mi képtelenek lennénk. Cserébe egy dolgot kér Ő is: mindent! Nem félig odaadó szívet, nem félig odaszánt időt, nem félig kitartó cselekedeteteket. Ejj, de sokáig nem adtam oda mindent, tudjátok, nem akaródzik. Aki mindent odaadott, mindent kér cserébe, logikus pedig. Most boldogan vallom meg, hogy Uram, odaadok mindent Neked! Valóban odaadtam mindent? Nyilván nem, de törekszem.

Az ördög sem alszik soká: Eljött ma az első nap a karácsony után, elmémben máris felütötte fejét az aggodalmaskodás. Hogy lehet ez? Hisz karácsony környékén minden tökéletesnek tűnt, több alkalmon is részt vehettem, és mindenhol megismertem egy kicsit még jobban az Isten gondoskodását felém... Emberből vagyok, tökéletlen emberből. Pedig tudom, megvallom, és hiszem, hogy „Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, a ki ő benne bízik.” Nem lehet másképp, csak ahogy az ige mondja: „Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. (Lk 9,23)”

Tudom, hogy az öröm, béke, boldogság nem ért véget az ünnepekkel, most kezdődik csak igazán. Igaz, meg kell érte küzdeni, de végezetre korona van eltéve (2 Tim 4,8), azért meg főleg megéri, nemde?