„Bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem. Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell fékezni a szilajságát, másképpen nem közelít hozzád.” (Zsoltárok 32:8-10)

Ha egy nem keresztény embernek szeretnék Istenről beszélni, gyakran azzal a szívembe íródott gondolattal kezdem, miszerint ebben az eltorzult, kilátástalan és ingatag világban lehetetlennek tartom, hogy élni tudnék… vagy lenne erőm nap, mint nap felkelni, a jövőmre gondolni, ha nem tudnám azt, hogy egyetlen napomat sem egyedül kell végig vinnem. Egyetlen szilveszterkor sem kell arra gondolnom, hogy a nyakamba szakad egy újabb év, amit egyedül kell végigharcolnom. Visszagondolok az elmúlt időkre, és ahogy az képként megjelenik előttem, minden utamon a saját lábnyomom mellett látok egy másikat, a Mester lábnyomát. Néhol csak az Ővét, mert valóban a karjaiba vett és hordozott engem. Igen, ez a tudat, ez a megtapasztalás az egyetlen, ami erőt adhat az élethez, akkor is, ha talán több könny ígérkezik, mint nevetés.

A fenti Ige az egyik kedvenc Igeverseim közé tartozik. Személyesen Neked és nekem szól… az élő Isten, aki ismeri jól az egész életutadat, múltat és jövőt, az előtted álló összes útkereszteződést és akadályt… megszólít téged és felajánlja a segítséget. Amikor feltornyosulnak az életedben a nehézségek, amikor úgy érzed, hogy nem jut eszedbe semmi megoldás, vagy éppen sok-sok utat látsz magad előtt, de nem tudod hová vezetnek… Egy hang megtöri a lelkedben tomboló vihar zaját és azt mondja neked: „Bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton kell járnod.” Megtanulhattuk Salamontól, hogy a bölcsesség minden másnál fontosabb. Az Istentől való bölcsesség maga a Szent Szellem ajándéka. A bölcs ember tudja mi az Istenfélelem, nem beszél elhamarkodottan, nem emberi okoskodáson át látja meg a dolgokat és nem akarja emberileg megoldani a lehetetlent, hanem megragadja a hatalmas Isten által felkínált segítséget, így elfogadva Istentől az iránymutatást arról, melyik úton is induljon el.

Sokat töprengtem azon, vajon mit gondolnánk egy olyan emberről, aki eltévedt egy sűrű erdőben, ahol már sötét és hideg van, lehetetlen megtalálni a kivezető utat, de jönne valaki egy fényes lámpással, akit már jól ismer, akiben soha nem csalódott még, és kinyújtva a karját  felajánlaná, hogy kivezeti őt a „dús füvű legelőre…”. Vajon lenne ember, aki elutasítaná ezt a segítséget? Mondhatjuk azt, hogy persze hogy nem… De sajnos ez nem így van. Az emberek, keresztény emberek is sokszor a magunk által választott utakon járunk. Elindulunk egyedül, elhagyva a Mestert, aztán választott útjainkon eltévedünk, megsebesülünk, és aztán kérdőn nézünk az Úrra, vajon miért engedte, hogy megsérüljünk…

Miért, vajon miért nem fogadja el, miért nem kéri az ember annak a csodálatos, mindenható Személynek az iránymutatását, aki a legjobbat akarja adni az ő számára és ezt számtalanszor bizonyította is? Ez a Személy, Jézus Krisztus, aki azt mondja Neked és nekem: „Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem…” Nem kell egyedül megoldanunk a gondjainkat, Ő megadja a választ, megadja a kimenekvést, sőt nemcsak irányt mutat, hanem azt mondja: „rajtad lesz a szemem…”. Rajtunk tartja az ő tekintetét, hogy ha elgyengülnénk, ne essünk el, megütve magunkat, hanem azonnal a karjaiba vehessen… Sok éves keresztény testvéreim, eljutottunk már odáig, hogy ha vihar közeleg és félünk, elég az Úr tekintetét keresni, Rá nézni és megerősödünk? Vagy mindig a földről összerogyva kell felemelni bennünket? Tegyük boldoggá az Urat azzal, hogy már a tekintete által is megerősödünk hitben és nem csüggedünk el!

„Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell fékezni a szilajságát, másképpen nem közelít hozzád.” Számtalanszor megharcol Isten azért, hogy végre közelítsünk Hozzá. Talán nekünk nem tetsző módon magához von, mert már olyan messze elkóboroltunk Tőle, hogy védelem nélkül vagyunk. Miért távolodunk tőle, miért akarjuk az életünk megannyi terhét magunkon hordozni, amikor van, Aki leveheti a vállainkról? Miért akarunk magunk utat választani, miért nem vágyunk bölcsességre, vagy arra, hogy tanácsot adjon a Mindenható Isten? Mondhatom, és mondhatod, hogy: „Dehogynem, én vágyom erre!” De mit teszek, mit teszel ezért? Hiszen szabad akaratot kaptunk, nekünk kell döntenünk Isten akarata vagy a saját akartunk mellett! Átadom valóságosan az irányítást Istennek, vagy csak szájjal teszem, ezzel megnyugtatva a lelkemet?

Kell, hogy a ma embere is tudjon megalázkodni Isten előtt. Az Úr ereje és hatalma semmit sem változott. Ha Ő azt mondja „legyen” , akkor lesz…Ha Ő azt mondja „múljon el”, elmúlik… bármiről is legyen szó. Vágyjunk belekapaszkodni abba a biztos kinyújtott kézbe, amely felénk nyúl! Vágyjunk arra, hogy Ő bölccsé tegyen… vágyjunk arra, hogy megmutassa, melyik utat szánta nekünk és tanuljunk meg járni azon! Vágyjunk a tanácsaira és tudjuk értékelni az Ő féltő tekintetét, amely szüntelen ránk szegeződik!