„Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Máté 14,27

Miután Jézus megtudta, hogy Heródes fejét vetette keresztelő Jánosnak, elment egy puszta helyre, hogy egyedül lehessen. A sokaság azonban még a városokból is követte Őt. Jézus szíve megesett rajtuk, és a betegeiket meggyógyította, majd csodát téve az 5 kenyeret, és két halat megsokasítva 5 ezer embert elégített meg. Miután ettek, Jézus a túlsó partra küldte át a tanítványait, míg Ő a sokaságot elbocsátotta.
És itt kezdődik az a rész, amit szeretnék kiemelni: A tanítványok a tengeren vannak, dobálja a szél a hajójukat. Éjfél körül Jézus a tengeren járva, elindult a hajó felé. Mikor a tanítványok meglátták megijedtek, elkezdtek kiáltozni félelmükben, mert kísértetnek vélték! Megijedtek, mert nem ismerték fel Jézust, akivel együtt voltak naponta! (Ha elgondolod, hányszor és hányszor nem ismerjük fel mi sem Jézust, mert távol vagyunk tőle. Közeledésekor megriadunk, félünk, mert idegen közeledtét véljük. A bűneink ránk nehezednek, és Jézusban nem a segítséget látjuk hirtelen, hanem az általa vélt bűneink következményeit.) Megijedtek a tanítványok, de Jézus azt mondta azonnal: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Milyen csodálatos ez a mondat! Először is arra szólítja fel őket, hogy bízzanak! Ha valaki bízik, annak reménye van, és nem fél. És rögtön azt mondja az Úr: „Én vagyok!” Jézus bízik abban, hogy nem kell neki bemutatkozni elég, ha a hangját meghallják, felismerik a tanítványok. És végül ekképp bátorítja őket Jézus: „Ne féljetek!” Fontos ez a felszólítás, mert a félelem miatt, csorbul a hitünk!
Jézus jelezte nekik: „én vagyok”,  Péter mégis így válaszol:  „Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken” – És az a „ha” szócska még mindig a hitetlenséget fejezte ki. Szomorú, hogy sem az alakja, sem a hangja alapján nem ismerték fel Őt a tanítványok, hanem újabb csodát kellett tennie, hogy bizonyítsa, ki is Ő? ( Milyen kínos ezt olvasni nekünk! Mert hányszor járunk így, hogy azt mondjuk: Uram, ha te vagy, kérlek, mutass csodát az életemben!……” És ez nem a kételkedés jele? Jézus talán nem bizonyított már annyit az egészségünkben, családunkban, anyagi helyzetünkben stb, hogy ezt a bizalmat megadhassuk Neki?)  És Jézus csak annyit szól:  „Jövel”- és Péter Jézusra tekintve járt a vízen, mindaddig, míg a tajtékzó habokra nem tekintett, akkor rögtön süllyedni kezdett.
(Óh, hányszor járunk úgy, hogy nagy dolgokat tudunk megoldani, míg az Úron van a tekintetünk. Míg közel vagyunk Hozzá. Míg benne bízunk, Reá tekintünk, minden bajunk megoldódik. Van, viszont mikor távolabb vagyunk az Úrtól, és sokkal kisebb dolgot nem vagyunk képesek rugalmasan megoldani. Mert a tekintetünket, nem Jézusra vetjük, hanem a körülöttünk lévő körülményekre. És felkiáltunk újra Jézushoz: Uram tarts meg engemet! De én hiszem, hogy hittel kiáltunk fel, mert tudjuk, hogy csak egyedül Ő tud a bajból kimenteni. És Jézus mindig kinyújtja a karjait felénk. Miért kell ennek így lenni? Miért nem lehet folyamatosan az Úrra tekintenünk, hogy ne legyen ilyen süllyedés az életünkben? – Így járt Péter is. És a felkiáltása után Jézus megragadta a kezét, és azt mondta: „Kicsiny hitű miért kételkedel?” – (Ugye, hogy érezzük ezt a mondatot a szívünkben, mikor az Úr helyrehozza újra az életünket? Hányszor és hányszor vagyunk kicsinyhitűek, hányszor és hányszor félünk.)
És úgy írja az Ige: „És mikor beléptek a hajóba, elállt a szél.” E mondat után, maradjunk egy kicsit csendben! A katarzisa az egész történetnek! Hisz, ha Jézus belép a mi szívünk hajójába nálunk is lecsendesednek a tajtékozó habok, megnyugszunk, békesség jön a szívünkbe, és csak csendesen élvezzük az ő jelenlétét.
Testvérek! Ha szívedben lakik Jézus, akkor megismered az Ő lényét, hangját, szellemét és soha nem kell azt mondanod, hogy: „Ha te vagy”
Ismeritek bizonyára azt a kis keresztyén történetet, amit most szeretnék elmondani: Meghal egy lelkipásztor és a Mennyben, találkozik az Úr Jézussal, aki megkérdezi tőle: „Ismered Jézust?”
- „Igen hogy ne ismerném, nagyon sokat szolgáltam róla a híveknek”- válaszolta a pap.
Majd meghalt az evangélista, és őt is megkérdezte az Úr: „Mond te ismered az Úr Jézust?”
- „Igen, persze, hogy ismerem! A szolgálatom során nagyon sok embert vittem hozzá”
És végül meghalt egy öreg nénike, és őt is megkérdezte az Úr: „Te is ismered az Úr Jézust?”- Ő ránézett, boldog mosollyal az arcán azt felelte: „Téged Uram, hát persze, hogy ismerlek!”Mert ő nem csak beszélt az Úrról, hanem személyesen ismerte, a mindennapi élő kapcsolata által!

Kedves Testvéreim, kívánom, hogy a vihartól dobált hajónkból csak az Úr Jézusra tekintsünk! Csengjen a fülünkben mindig az Ő hangja: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”Meglátjátok, könnyű Vele a vízen járni. Én is így akarom a napjaimat élni: Vele!