Menjünk a tónak túlsó partjára. És elindulának. Lk 8,22

Alapigém nem feltétlen kapcsolódik ahhoz, amiről írni szeretnék, de jól követi a lényeget: elhatározásból cselekedet.

Néhány hete gyülekezetünkben Ifjúsági napot tartottunk, amin Pintér Béla szolgált mind a dicsőítésben, mind az igei szolgálatban. Nagyon sok olyan dolgot mondott, amiből erőt nyerhettünk, épülhettünk, az ifjúság is talán jobban el tudta helyezni magát Krisztus testében, és megerősödött identitásában. Engem azonban mégis egy félmondat fogott meg legjobban, és azóta sem megy ki a fejemből. Valahogy így hangzott:

„A vallásosság az, amikor ugyanazt csináljuk, de mégis más eredményt várunk.”

Nonszensz kimondva a gondolat, de mégis ekképpen cselekszünk. A vasárnapi alkalom menete szinte tökéletesen másolja magát egyik hétről a másikra. Talán más szolgál igével, havonta egyszer úrvacsora is van, de igazából ennyi a különbség. És mi mégis minden alkalommal más eredményt várunk. Mondogathatjuk, hogy na majd most, talán majd most, esetleg majd most jobb lesz, de nem lesz. Az mérhetetlen isteni kegyelem, ha megsajnál minket Urunk, és nem üresen megyünk el az alkalom után.

Iszonyatosan elkényelmesedtünk, annyira ragaszkodunk a bevált dolgokhoz, mind a keresztény életünkben, mind a hétköznapi egyéb dolgokban. Az ember ilyen, fél az újtól, fél a változástól. Én is. Nem szégyen ezt bevallani, felismerni. A probléma ott kezdődik, ha eljutunk erre a szintre, és megállunk itt, ha nem lépünk tovább ezen, ha megelégedünk a megszokottal. A sikeres vállalkozások szellemi és anyagi területen is úgy jöttek létre, hogy az emberek a felismerés után tettek is valamit. Mertek elindulni az ismeretlenbe, mertek belevágni valami újba. Ha annak idején Lutherék nem mertek volna valami újba kezdeni, akkor nem lett volna reformáció és talán a mai napig búcsúcédulákat árulna az egyház. Ha annak idején a pünkösdi egyház létrehozói nem mertek volna elindulni az újban, a karizmák használatában, lehet, hogy még mindig csak annyit mondanánk el egy istentisztelet végén, hogy de szépen beszélt a pap. Vagy ha annak idején a nagy feltalálók feladták volna a 100. sikertelen kísérlet után, akkor ma lehet, hogy például nem lenne áram.

A mai napra vetítve. Ha megelégszünk azzal, ami most van, szükségszerűen odajutunk, mint ami látszik is már kibontakozni egyházunkban. A megszokott, bevált istentisztelet jól körülhatárolható medrébe. És eljön az idő, mikor az Úr megmozgatja a köveket, és újat hoz, újat épít olyan embereken keresztül, akiket tud használni, akik nem félnek a változásoktól, akik mernek valami újba fogni, akik mernek nemet mondani a biztonságra, akik látják, mi a lényeg. A lényeg, ami nem az ékes rend, hanem a kóborló lelkek, akik életet keresnek, akik sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését. De nem a savanyú fiakét, akik már belegyepesedtek egy vallásos életbe, hanem a friss, élettel teli fiakét, akiknek a bizonysága élő és ható. Ahhoz hogy ilyenek lehessünk, kell, hogy életünket megreformáljuk, együtt a gyülekezetben, családjainkban, saját életünkben.

A vallásos megrögződésekből való kijövetel bennünk kezdődik el. Nem kell hozzá más, csak vágy, csillapíthatatlan éhség és szomjúság Isten felé. Sokszor megpróbáljuk, elindulunk, de hamar elbukunk, és azt mondjuk, én megpróbáltam, nem ment, jó ez így. Egyedül nem is könnyű, de ha már többen vannak hasonló indulaton, akkor egymást segítve túl lehet jutni a holtpontokon. A kérdés talál-e az Úr ma olyan embereket, akik készek erre. Kész vagy elindulni?