Annyi homályos területe van az életünknek, amit emberi ésszel minden próbálkozásunk ellenére sem vagyunk képesek megérteni. Isten munkája sokkal bölcsebb az emberi értelemnél, időzítése sokkal pontosabb a mi várakozásunknál, terve össze sem hasonlítható az általunk fabrikált elképzelésekkel. Tudom, igyekszünk mindannyian Istenre bízni a dolgainkat, az irányítást, de van időről-időre egy pont, amikor azt érezzük, hogy elvesztünk a sűrű ködben. Nem értjük bizonyos dolgok miért történnek meg velünk, talán már nem is első alkalommal. El sem tudjuk képzelni, hogyan lesz megoldása az előttünk tornyosuló problémának. Ha megállunk itt tűnődni – mert el kell gondolkodnunk azon, hogy Isten vajon mi célból teszi mindezt, mire szeretne tanítani, ahelyett, hogy panaszkodnánk a kialakult helyzet miatt – akkor Jézus ezzel az egyszerű mondattal válaszol:

„Felele Jézus és monda Néki: A mit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted. /János 13,7/

Emlékeztem ezekre a sorokra, de nem tudtam, hol is hangoztak el pontosan. És mikor egyben olvastam elképedtem, hogy ez is egy annyira érthetetlen szituáció volt ott és akkor. A Mester, Aki hosszú időn keresztül a tanítványok előtt szolgált fenségesebbnél fenségesebb dolgokkal, gyógyított, sokasított, megvendégelt, ördögöket űzött, szeretett, tanított és sorolhatnám még, egyszer csak az Ige szerint:

„Tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy, felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medenczébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait…”/János 13,5-7/

Annyira érthetetlen ez a szeretet, ez a gondolkodásmód. Az utolsó dolgok között, amit megtett itt a földön, az volt, hogy még inkább megalázta magát. Amikor bármilyen kapcsolat megszakad az ember jobban emlékszik azokra a dolgokra, amik a vége felé történtek, legyen az jó vagy rossz. Lángoló szerelem is elhidegülhet, és megkopnak a felhőtlen napok emlékei vagy hosszú, nehéz, fájdalmakkal teli házasságok végén is nagy szeretettel és maró hiánnyal emlékezhet vissza elhunyt párjára egy özvegy, akinek társa az utolsó években megenyhült. Jézus azt akarta, hogy az egyik kép, ami eszükbe jut Róla, az legyen, hogy kisebbé lett mindenkinél. Pedig kaphatott volna végre egy kis elismerést mindazért, amit tett, mielőtt még kínok között az Atyához kellett távoznia... De mindennek éppen így kellett történnie még akkor is, ha Péter ez ellen értetlenül tiltakozott is. Van, hogy Isten eltervezi, hogy megmos… Van, hogy ki szeretné fejezni szeretetét Feléd és felém, mi pedig csak értetlenül tiltakozunk, éppen úgy, ahogyan a tanítvány is. Pedig minden okkal történik. Okkal hajol le a Menny, akár édes simogatás, akár fenyítés van most éppen az életünkben, mind a jobbításunkat szolgálja. Rá kell jönnünk és a helyes módon is kell erre reagálnunk, amikor ezt felismerjük.

Két féle választ adhatunk erre a felhívásra:

-          „Monda néki Péter: Az én lábaimat nem mosod meg soha! Felele néki Jézus: Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám.” /János 13, 8/

Ebben az esetben nem kerülünk közelebb az Úrhoz, éppen ellenkezőleg, elérjük, hogy nem lehetünk kapcsolatban Vele.

-          „Monda néki Simon Péter: Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is!” /János 13, 9/

Fel kell ismernünk, hogy az előttünk álló érthetetlen dolgokat is tudatosan akarja használni Isten. Hogy nem kegyetlenséggel, hanem tudatos, bölcs és mély szeretettel kigondolt történések ezek. Meg kell tanulnunk nem tiltakozásba kezdeni, hanem megadással lenni és azt mondani: Uram, moss meg teljesen, ha még most nem is értem, majd később megértem miért teszed mindezt! Az örökkévalóság fényében minden értelmet nyer!