Ha akarna, sem tud az ember más gondolatokat dédelgetni a fejében, a szívében a közelgő ünnep üzenetén kívül. Jó lenne egész évben megélni az advent, a Karácsony jelentőségét, de valljuk be, egyrészt a mindennapok terhe, gondja sokszor elszürkíti az életünket és halvány foszlánya sem marad a jeles ünnepeknek. Másrészt pedig legalább ilyen figyelmet érdemel természetesen a nagypéntek, a feltámadás, a Szent Lélek földre jövetele, a hálaadás is.
Azonban most nem hagy nyugodni egy momentum, ami eddig nem tudatosult bennem. Mindig „csak” azért voltam hálás, hogy Jézus eljött a Földre, hogy ez az Atya és a Fiú mekkora szeretetéről árulkodik, hogy milyen egyszeri és megismételhetetlen ajándékot nyújtott át az egész emberiségnek. És természetesen mindig is tudtam, hogy jelentősége abban is rejlik, hogy a megváltás terve ezzel kezdődött el, ha ez nem lett volna, a többi nem követhette volna. Arra viszont csak most döbbentem rá, hogy ez az eljövetel, ez a megváltás mennyire egy alázatos, hamisíthatatlan, és szeretetteljes rezdülése volt a Mennynek. Megtehette volna Isten, hogy a Fiút elküldi egy angyali sereg élén, hatásos belépővel, hogy mindenki kétséget kizáróan tudja, hogy ki is Ő, milyen hatalommal bír, és hipp-hopp rendet tehetett volna a Földön. De nem! Ez egy annyira emberi elképzelés, valahogy így várták a zsidók is. Majd jön az ő Királyuk, aki mindent helyreállít, és igazságot szerez a népének. Nem ismerték eléggé Istent. Ez a Fiú úgy döntött, éppen úgy jön a világra, ahogy Te és én. Tudjuk jól, hogy a Szent Lélektők fogantatott egy szűz méhében, hogy teljesen bűntelen lehessen. Aztán azonban ugyanúgy 9 hónap alatt fejlődött ki, és amikor „betelének az ő (Mária) szülésének napjai” (Lukács 2, 6), világra jött. Eldugott helyen, méltatlan körülmények között, úgy hogy csak néhány szerencsés szerzett tudomást érkezéséről. Ma egy-egy születendő gyermeket a rokonság egész serege várja, ismerősök és barátok is, akkor viszont ennek az érdeklődésnek a töredéke jutott csak az újszülött Jézusnak. Miért vállalná egy isteni lény azt, hogy szűkös és korlátok közé szorító emberi bőrbe bújik? Romlandóba a romolhatatlan, gyengébe a legerősebb? Felfoghatatlan! Csak egyetlen erő indíthatta erre, a leírhatatlan és határtalan szeretet. Ahogy kortársai, úgy nőtt Ő is fel, tanult, gyermekként földi szüleinek kellett engedelmeskednie, testvérei voltak, szakmát sajátított el. Helyhez és időhöz kötött lett, mindezt az emberért. Nem csak okít minket arról, hogyan is kellene jól leélni ezt a földi életet, hanem Ő maga is leélte azt, minden terhével, nehézségével, kihívásával együtt. Megkísértetett, megéhezett, elfáradt, gúnyolták, nem fogadták el, megkérdőjelezték, kinevették. Később fel kellett vennie a betegség, a bűn, az elutasítottság terhét egyszer és mindenkorra, az összes ember miatt, egymaga. Úgy hogy eljött az addig számára ismeretlen pillanat: „Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?.” (Máté 27, 46).
Vannak olyan emberek a történelmünkben, akikre felnézhetünk és példaképpen szolgálhatnak számunkra és ma is élnek ilyenek. De az igazi, a legnagyobb és örök Példakép Jézus Krisztus. Az alázatnak, szelídségnek és jóságnak megtestesítője, Istentől való, de egyszerre embernek fia is. Sokszor alábecsüljük magunkat, mint embert. Azt mondjuk, hogy nem, én nem vagyok képes rá, ezt nem bírom ki, nem élem túl vagy feladom. Azért is volt a Karácsony, az emberként születés, hogy lássuk meg, mi mindenre is képes Isten alkotása. De egyet gyorsan írok máris, mielőtt elbíznánk magunkat. Ez csakis Isten Lelkével lehetséges. Jézus fogantatása, születése, nevelkedése, szolgálata, passiója és kereszten történt halála a Szent Lélek kötelékében az Atyával való szoros kapcsolatban mehetett végbe. Amikor ugyanis a kereszten kilehelte a lelkét, meghalt. Ez a Lélek ma is itt van, Isten kész és arra vár, hogy összekapcsolódjunk, majd szoros közelségében maradjunk, ott van előttünk a legjobb Példa.