Annyi emlék van a fejünkben, ha szétnézünk – de legalább egy mindenkiében, biztos vagyok benne –, olyan helyekről, ahol nagyon jól éreztük magunkat életünk során. Kikapcsoltunk a hétköznapokból, hátrahagytuk a terheket és aggodalmakat és csak lazítottunk, pihentünk, nevettünk, és volt időnk az igazán fontos dolgokra. Fel tudjuk idézni a tenger kékjét, azt az illatot, a lágy szellőt, ami ott simogatott, a fák festői szépségű zöldjét, az utánozhatatlanul friss és tiszta levegőt, amivel legszívesebben teletöltöttük volna a tüdőnket, hogy itthon is kitartson. Ha tehetjük, legalább évente igyekszünk ilyet szervezni, és szabadságnak hívjuk. Az is! Van olyan hely is ezek közül, amit többször is meglátogattunk, mert kerestük újra azt a megnyugtató, kellemes, békés érzést. És bár mindez annyira sokat jelent a testünknek, a szívünknek, lelkünknek és kapcsolatainknak, van egy hely, a fenti Igéből már talán sejted is, hogy mire gondolok, ami ennél sokkal jobb. Isten jelenléte. És itt nem arról beszélek, ami minden nap körülvesz. Óriási dolog, hogy a kegyelemben élhetünk, létezhetünk és mozoghatunk, hogy az Úr egy hajnali ébredésben, a legnehezebb munkanapjainkon, a vizsgáinkon, a buszon, a boltban és főzés közben is ott van mellettünk. De ezek egy kicsit olyanok, mint egy házaspár monoton hétköznapjai. Tudjuk, hogy csörög az óra, fel kell kelni, reggeli, utazás, munka, délutáni teendők, rohanás, otthon főzés, kis megpihenés, és alvás, aztán az egész megállíthatatlanul indul újra és újra. Közben persze ott vagyunk egymás mellett, anélkül elképzelhetetlen is lenne az egész, erőt adunk egymásnak, segítséget a teendőkben, örömet, szeretetet, de mégis versenyt futunk a napi teendőkkel. Ezzel párhuzamosan reggel elhadarunk pár szót imában, az út közben igyekszünk kicsit Isten felé terelni a gondolatainkat a buszon, nap közben segélykiáltások szállnak fel vagy megkönnyebbült hálaadásokat suttogunk, este egy kis Ige még alvás előtt, és persze az alkalmak a hét 1-2 napján. De érezzük egy idő után, hogy kell egy kis kikapcsolás és tervezzük előre a szabadságot. Mert tudjuk, hogy kell a sokáig alvás, a lélegzetelállító helyek, az idő arra, hogy egymásra figyeljünk és elcsendesedjünk. Mennyivel inkább kell ez a szellemünknek, és nem is egy évben egyszer-kétszer. Amikor abban az igazi Istentől átitatott jelenlétben tud elmerülni az ember, ha beleszagol, ha megérinti és átjárja, akkor azt érzi, soha olyan helyen nem járt még. A zsoltáríró ugyanezt érezhette, amikor írta a fenti verseket, szerintem éppen egy meghatározó Isten-élménye lehetett, ami nem adatik minden nap, még csak nem is minden vasárnap. Ez akkor van, amikor az Úr elhív egy kiruccanásra. Elszakítja a láncainkat, megszűnteti a fájdalmakat, elmúlik az aggodalom, a közelbe sem tud jönni a félelem… Fel tudod idézni az utolsó ilyen pillanatot? Mert ha nem, akkor nagyon régen voltál „szellemi vakáción”. Éppen itt lenne az ideje! Azokban a percekben – bár igazából itt az időt is alig érzi az ember – csak azt tudod, hogy itt akarsz maradni. Hogy hálás vagy. Hogy semmi vagy a Szent Lélek jelenléte nélkül. Hogy gyenge vagy, mégis képes mindenre. Nevetsz vagy inkább sírsz. És maradni akarsz. Dolgok lesznek világosak, tennivalók nehezednek a szívedre, tisztán látod az elhívásodat. És maradni akarsz. Szó szerint igaznak éled meg aztán, hogy „eleped a lelkem az Úr udvarai után”. Lehet, hogy vágyom a tenger mellé vagy tóhoz, hegyre vagy várost nézni. De ez árnyéka sincs annak a vágyakozásnak, ami Isten jelenléte után hajt és emészt. Az a jelenlét felszabadít. Akkor lesz belőlünk a mókuskerékből kiszálló, helyére került, megerősödött, felkészített, harcos, gyógyult, megáldott… eredeti ember.