„Ki vagyok én igazán,
Hol az igazi hazám,
Szimplán, pőrén, meztelen
Mennyit ér az életem?
Teszem csak a dolgomat,
Cipelem a sorsomat,
A lelkem mélyén legbelül
Isten-alakú az űr.” P.B.

Áltathatjuk magunkat azzal, hogy az útkeresés, az önismeretre jutás és a megfelelő önbizalom olyan dolgok, amiket egy kamasz vagy ifjú keres, de valljuk be, nem lenne igaz. Egy labirintusnak tűnik néha az élet, amiben elkavarodunk, és azt sem tudjuk már miért indultunk, hová is tartunk és mivé lettünk a hadakozások során. Számtalan véleménnyel találkozunk össze, sokszor jobbnak gondolnak, máskor lehordanak mindennek és azt érezzük, hogy senkik vagyunk. Néha olyan távol vetődünk, hogy alig halljuk, amit az Isten mond és olyan erős, amit a világ súg…

Kevés vagy… Akárhogy akarunk a legjobbak lenni a párunk számára, a munkahelyen, a szolgálatban, a gyerekeinknek, a tanárainknak, de lehetetlen egyszerre ennyi helyen értéket adni, a szétdarabolódott ember leginkább már sehol nem lehet jó vagy valamire való.

Hideg vagy… Istennel egy örökkévaló szerelemre köteleztük el magunkat. Arra, hogy Vele élünk végig itt a Földön, aztán pedig a Mennyben uralkodunk. Mégha olyan szoros is ez a kötelék, a halálnál is erősebb, az évek alatt azt érezhetjük, hogy elszürkültünk, a vágyódás kopott, az együtt töltött idő csökkent, a rajongás szívvel-lélekkel inkább lett kitartás, foggal-körömmel. Nincs már annyi kedves szó, annyi előkészület a „randevúra”, annyi izgalom, annyi titkon suttogott ima a szív rejtett dolgairól, a „csak én és Ő”.

Senki vagy… Éppen ez a lényeg. Hogy elveszítsük a gyökeret, a forrást. Hogy egy levegőben lógó, hatalomtól megfosztott lényként azonosítsuk magunkat, akinek szava nincs, reménye hiábavaló, fegyvertelen és elveszett. Az ilyen keresztény az, aki alig menti meg magát, arra már végképp nincs affinitása, hogy másoknak is hirdesse a Krisztussal való élet fontosságát.

Gyümölcstelen vagy… Amikor gyenge perceinkben gondolatok kószálnak a fejünkben, akkor sosem a boldog, győztes pillanatok kisfilmje pörög előttünk, sokkal inkább az, hogy mennyire hiábavalóak a törekvéseink. Hány ember nem tért meg körülöttünk, ki nem Istené még a családunkból, melyik kollégánk nem akar hallani tőlünk Istenről. Mik azok a gyümölcsök, amiket sokadjára sem sikerül megteremni, és mik azok az áldások, melyeket Isten – szerintünk – visszatart.

Ki vagyok én igazán? Az a valóságos tükör kell, hogy a szemünk előtt legyen, ami Isten álmába enged betekintést az életünkkel kapcsolatban. Nem a realitásba és nem is a sátán által elképzelt, pusztított, kietlen képbe. Sokkal inkább abba a valóságba, amiben mi értékesek vagyunk, mert egy – nem is akármilyen – élet árán létezünk, és kaptunk jogosultságokat. Isten az örökkévaló kapcsolatot igenis vég nélküli szeretetben akarja eltölteni velünk, mégha olyan nehéz is feldolgozni emberi ésszel, hogy van olyan kapcsolat, aminek a tüze folyamatosan ég, változatlanul irántunk. Miatta vagyunk valakik. Amit elérünk, Vele érjük el, ami képesség velünk született, már az anyánk méhében helyezte Ő belénk. Ami egy adott élethelyzetben kialakul, valaki, valahogy ránk talál, nem a véletlen szüleménye, hanem maga a Gondviselés. És ahelyett, hogy arra tekintenénk mit nem sikerült elérnünk mióta az Úrral járunk, Ő számon tartja, hogy mennyi elhangzott ima, könnycsepp, bizonyságmorzsa, Őt imádó dal és gondolat hagyta el a szívünket. Nem azt mondom Testvérek, hogy tökéletesek vagyunk, és nincsenek hibák! Csak azt, hogy az Atyánk sokkal jobbnak lát és többre tart minket, mint a világ valaha tud vagy az ellenség akar. Istené vagyunk, és Hozzá tartunk kétségkívül, kárhoztatásnak helye már nincsen!