„ Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók, hogy ezt örömmel míveljék, és nem bánkódva,
mert ez nektek nem használ! ”  Zsidók 13:17
 
         Az elmúlt napokban, az Úr elém hozta a fenti Igét és bárhogyan szabadkoztam, újra és újra a szívemre helyezte.
Ezért, hogy engedelmes legyek, néhány gondolat erejéig elmélyülök a fenti Igeszakaszban, és szeretném Isten üzenetét kiemelni számunkra.
Eszembe jutott, hogy amikor a gyermekeim iskolások voltak, mindig arra kértem őket, hogy fogadjanak szót a tanáraiknak, tiszteljék őket, mert azok a jóra tanítják őket.
       Most felnőtt hívőként magamnak és másoknak is azt tudom ajánlani, hogy engedelmeskedjünk az Isten felkent szolgálóinak (Pásztornak, Presbitereknek), mert ők az Isten útján akarnak vezetni minket!
Mert azt mondja az Ige: „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak a ti lelkeitekre, mint számadók”
Ők azok, akiket azért kent fel, és helyezett oda az Úr, hogy tanítsanak, vezessenek bennünket a keskeny úton, vigyázzanak a lelkünk tisztaságára, és mindaddig, amíg a jó úton vezetnek bennünket, bizony ajánlatos szót fogadni nekik.
        Emlékezzünk vissza arra a törtélnetre, amikor Dávid megölhette volna Saul királyt, aki üldözte őt, de ő Istenfélelemmel telve, ezt mondta: „Nem emelem fel kezemet az én uram ellen, mert az Úrnak felkentje ő”. 1 Sámuel 24:11 
Sajnos ma nem sok keresztyén gondolkodik ekképpen. Kevesekben van akkora Istenfélelem, hogy ezt valóban komolyan vegyék.  A hívő emberek is inkább engedetlenek és a maguk feje után mennek, így a céltévesztés sokszor elkerülhetetlen. Aztán ha valamely elöljáró, vezető szeretné őket helyre igazítani, akkor a gőgjük és büszkeségük miatt inkább ellene támadnak, minthogy megfogadnák a helyreigazítást. Természetesen a vezetőknek pedig azzal az alázattal és következetességgel kell tanácsolniuk a testvéreket, amelyben benne van az Isteni számon kérhetőség is. Nem élhetnek vissza azzal a kapott jogkörrel, mivel ők is számot fognak adni az Úrnak.
Fontos felelősség tehát ez, hiszen ők is: ”mint számadók” Isten előtt állnak.
A Bibliában találunk egy másik helyes kifejezést is erre a megbízásra: „Sáfár”.
Mit jelent ez valójában? A meghatározásában ez szerepel: Egy gazdasági alkalmazott, aki a rábízott vagyonnal szám szerint köteles elszámolni a megbízójának.
Vagyis a rábízott vagyon, javak, - jelen esetben az emberek nem az ő tulajdonát képezik. Azaz a rábízott dolgokra csak megőrzési, felvigyázási, hasznosítási, alkalmazási joga van, amellyel nem élhet vissza.
Így tehát, a Pásztorok és a Presbiterek csupán Isten alkalmazottai (sáfárai), akik a rábízott vagyonnal a (nyájjal) szám szerint kötelesek elszámolni a megbízónak, vagyis Istennek.
Timótheus első levelében világosan le vannak írva a kívánalmak a vezetőkkel kapcsolatban: 1Timótheus 3: 1-13 Ezáltal a megbízott vezetők komoly elvárásokkal végezhetik a feladataikat.  
Bizony nem könnyű munka ez, nagy a felelősség, kicsi az elismerés sokszor még kisebb a tekintély és a tisztelet. Vannak, akik nem képesek az engedelmességre mivel az önérzetük és a büszkeségük más felé tereli őket.
A keresztyének sokszor olyannyira önálló juhok tudnak lenni, akik nem igénylik a helyreigazítást, akkor sem, ha rossz úton járnak. Sajnos ők sokszor a bánatára vannak a vezetőknek.
Pedig az Ige ezt mondja „Hogy örömmel míveljék, és ne bánkódva, mert ez néktek nem használ”
Elképzelhető, hogy sok esetben a gyülekezet vezetői ( Pásztor és a Presbiterek) megszomorodnak, amikor önző engedetlenséggel találják szembe magukat, mert ők jól tudják, hogy a gyülekezet védelme alól kikerült emberek a sátán prédájává válnak! Éppen erről beszél az alap Igében, hogy a pásztor bánata nekünk nem használ. Mert szembe találkozunk Isten haragjával.
        Végezetül, mit is kérhetnék magamtól, és tőletek? Engedelmeskedjünk Isten felkent vezetőinek, hiszen lelkünk őrei ők, szeressük és tiszteljük őket.
Hogy ők is örömmel végezzék a szolgálatukat, és általuk áldás legyen az egész gyülekezeten!