13 éves koromban megfordult velem a világ. Az addig biztonságot nyújtó családi otthon egyszerre megszűnt, a szüleim elváltak és a ház, amiben felnőttem eladásra került. Megváltozott családi körülmények és új település várt rám, Földesre költöztünk Debrecenből. Nem értettem, akkor még nem is érthettem, hogy mindez miért történt, és hogyan lesz tovább, de visszatekintve teljes bizonyossággal mondhatom, hogy Istennek minden egyes momentummal az életünkben terve van, és azt is, hogy a legrosszabb dolgokat is a javunkra tudja fordítani. Ekkor jártam a 8. osztály végét, még a régi iskolámban, mindennapi bejárással, de a középiskolát már a közelben lévő Püspökladányban kezdtem el. Nem is gondoltam, ennek milyen nagy jelentősége lesz a későbbi életemre nézve. Megismerkedtem Ancsival, nagyon jó barátnők lettünk az első év végére, együtt jártunk be Földesről, várakoztunk suli után, beszélgettünk, tanultunk. Többször látogattunk egymás családjához, jól éreztem magam náluk, a szülei és testvérei körében, tudtam, hogy keresztények, hogy ő gyülekezetben tölti a hétvégéit, hogy más, mint én, megfoghatatlanul, de ennek ekkor még különösebb jelentőséget nem tanúsítottam, csak örültem a barátságának. 2003 nyarán a bátyjával együtt elhívtak a Kadarkúton megrendezésre kerülő keresztény táborba. Nem hallottam azelőtt sem erről az aprócska településről, sem fiataloknak szóló, keresztény táborról, de Ancsi meggyőzött, hogy jól fogom magam érezni, sátorozunk, lesz zene és kedves emberek. Érdekes módon Édesanyám azonnal elengedett, és különösebb akadályok nélkül már ott is találtuk magunkat a táborban. Érdekesnek találtam az ottani közeget, de nagyon jól éreztem magam. Eleinte kellemetlenek voltak számomra a kiscsoportos beszélgetések, melyek a délelőtti dicsőítés és igehirdetés után kerültek sorra, kérdeztek arról mindenkit sorban, hogy mennyit olvas Bibliát, mikor imádkozik, és mivel ezek a dolgok nem voltak még az életemben jelen, kívülállónak éreztem magam, de valahogy mégsem riasztottak el. A kiscsoport vezetője nagy reményekkel azt mondta, reméli a tábor végére én is megtérek majd, mint a többiek, nem tudtam mi fán terem az a megtérés… Az egyik fakultáción egy gyönyörű gondolat hangzott el, máig nem ment ki a fejemből. Arra szólt, hogy mi olyanok vagyunk, mint egy hosszú nyakú üveg, amit lerakunk a földre, és zúdul rá dézsából a víz, ez utóbbi Isten határtalan szeretetét ábrázolja. És Ő csak önti és önti ránk a szeretetét, mi pedig olyan keveset tudunk befogadni belőle, mint az a keskeny szájú üvegecske. Akkor először szembesültem a SZERETŐ ISTENNEL. Korábban is tudtam, hogy jó, azt is, hogy teremtő munkát végzett, de azt hittem túl messze van. Kicsi koromban megkereszteltek, református voltam, ahogy Anyukám is, és déd-, és nagyszüleim megtanítottak nővéremnek és nekem néhány éneket és imát. Nem állt tőlem távol a hit, volt, hogy éreztem a bajban, gyermekkoromban is, hogy imádkoznom kell, de nem hittem igazán az erejében, elmondtam és továbbmentem. Egyik nap zuhanyzáskor azon kaptam magam, hogy dúdolgatok egy dalt, meg is kérdeztem Ancsit, hogy tudja-e, melyik a kedvenc számom? Szegény megijedt, hogy valamelyik rádióban futó slágert éneklem majd, mire elkezdtem: „Áldás és tisztesség, dicsőség, erő az Úré örökké!” Utólag bevallotta, hogy akkor nagyon meglepődött, sejtette, hogy valami elindult a szívemben. Mint egy kicsi gyermek, úgy ismerkedtem Isten dolgaival, kérdezgettem, hogy mi miért történik, mit jelent? Az emberek miért sírtak, miért emelték fel a kezüket vagy éppen miért estek össze, amikor imádkoztak értük elől… Mindezekre választ kaptam, és szép emlékekkel tértem haza. Azonban már az első otthon töltött nap után, nagy hiányérzettel találtam magam szemben. Úgy alakult érkezéskor, hogy a nagy táskák miatt, amik a csomagtartóban voltak, nem sikerült az én batyumat kivenni. Megbeszéltük, hogy a legkönnyebb az lesz, ha másnap érte megyek. Alig vártam a másnapot, mentem is a Barátnőmékhez, és ott újra felelevenítettük a tábori emlékeket, friss tűzzel beszélgettünk mindenről, hosszú órákat töltöttem náluk, nem is tudtam mire vélni ezt a nagy vágyakozást. Csak később értettem meg, hogy nekem akkor már Isten jelenléte hiányzott. Hozzászoktam, hogy minden nap több alkalmon is részt vettünk, dicsőítettünk, Igét hallgattunk, és csillapíthatatlanul szomjas voltam, nem sokkal később a Bibliaolvasás és az imádkozás természetes részei lettek napjaimnak. Nem éreztem többé magam egyedül, tudtam, hogy Istennel mostmár elválaszthatatlanul összefonódott az utunk, Ancsival megerősödött a kapcsolatunk, mert ezután nem csak barátok, testvérek is lettünk! Néhány héttel később elindult az ifjúsági munka a földesi gyülekezetben, ahová szívesen jártam, évfolyamtársunk, és barátunk Szilvike is megtért és csatlakozott hozzánk. Amikor a családunkba ez a nehéz helyzet beköszöntött, nem értettem, hogy miért történik, de Isten a legjobbat hozta ki belőle. Olyan helyre kerültem, ahol megismerhettem Őt, Debrecenben talán egész másfelé sodródtam volna. Örök életet nyertem, megkaptam az esélyt, hogy VALÓDI életet éljek, szabadon a bűntől. Életre szóló barátságokat, testvéri kapcsolatokat kötöttem, engedte, hogy fény legyek a családom számára és a szolgálója legyek immár 10 éve.

Egy napon a gyülekezet számára és számomra küldött az Úr egy üzenetet, így szólt: "Neked pedig ezt a jelet adom: Ebben az évben azt eszitek, ami a tarlón nő, a második évben azt, ami annak a magvaiból hajt; a harmadik évben azonban vessetek és arassatok, ültessetek szőlőt, és egyétek a gyümölcsét! Akik megmenekülnek és megmaradnak Júda házából, azok újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn. Mert Jeruzsálemből terjed szét a maradék, és a Sion hegyéről azok, akik megmenekülnek. A Seregek URának féltő szeretete műveli ezt. Azért ezt mondta az ÚR Asszíria királyáról: Nem jut be ebbe a városba, és nyilat sem lő rá; nem fordít feléje pajzsot, töltést sem emel ellene. Azon az úton tér vissza, amelyen jött, de ebbe a városba nem jut be - így szól az ÚR. Pajzsa leszek ennek a városnak, és megszabadítom, önmagamért, meg szolgámért, Dávidért.” Ézsaiás 37, 30-34. Ezután 3 évvel mindannyian együtt láthattuk, ahogy Isten jó terve bontakozik ki körösszakáli szolgálatunk során.