Sokaktól eltérően a megtérésem nem egy csodálatos gyógyulás vagy különleges esemény hatására következett be, hanem elég hosszú folyamat volt. Kicsi koromtól fogva Édesanyám – aki nem volt még akkor keresztény - úgy nevelt, hogy higgyek Istenben, megtanította az alapimádságot is. Ezt egészen lelkesen a magam gyermeki módján alkalmaztam is, ha akartam valamit elmondtam pár „miatyánkot” az Úrnak. Később, ahogy beléptem a tinédzser évekbe az Istenkeresés 99%-ban elmaradt, evilági örömök felé fordítottam a tekintetem. Nem voltam szabadjára engedve, de így is eljártam a magamét, ahol tudtam.

Eközben úgy 11 éves korom környékén Édesanyám megtért egy kedves szomszédunk által, és elvitt egy gyülekezetbe. Minden vasárnap menni kellett. Sok csodát láttam magam körül, akkoriban Isten Szelleme csodás módon működött, ébredés volt hazánkban, de nem is értettem igazán, és nem is érdekelt. Egyszer mostoha apám is eljött egy ilyen vasárnapra, és nagyon nem tetszett neki, amit látott, és kvázi megtiltotta, hogy odajárjunk. Így itt pár év szünet következett, amikor ahogy korábban írtam, másfelé járt a fejem. Kipróbáltam a cigit, de sosem vonzott, és sok más dolgot is, és ahogy bekerültem a középiskolába, jött vele a kocsmázás, koncertekre járás, bulizás. Mivel nem voltam sokáig elengedve azért az éjszakába nem kerültem bele annyira mélyen.

Úgy 16 éves korom környékén elvált Édesanyám és mostohaapám, és pont akkoriban tartottak Debrecenben egy színdarab sorozatot a „Menny kapuja, pokol lángjai” címmel. Erre mi is elmentünk, és nagyon megérintett a színdarab, így a végén, amikor előrehívást tartottak, én is előrementem, és elfogadtam Jézust. A következő hetekben elmentünk a szervezők által tartott bibliaórákra, ahol máig szívemhez közelálló emberekkel ismerkedhettem meg. Ezek után újra elkezdtünk gyülekezetbe járni, ahol jól éreztem magam, de régi énem és társaságom hamar kísérteni kezdett. Nem ment zökkenőmentesen az Úr útján való megkapaszkodás, azt hiszem, fogalmazhatok így…

Eltelt 1 év is, mire a bemerítkezés mellett döntöttem, közben pedig már változóban volt értékrendem is.  Amint egyre belsőségesebb lett a kapcsolat az Úrral, úgy éreztem, hogy változok. Nem tetszett már a világi szórakozás, ivás, sokszor bántotta a fülem a csúnya beszéd, így kezdtem kikopni a régi társaságból. Isten rengeteg csodaszámba menő dologban vezetett, amelyek közül sokban csak később ismertem fel Őt (vizsgák, nyaralás során, munkahelykeresés).  Kaptam szolgálatot, igaz barátokat, és csupa értékes, örökké való dolgot. Köszönöm Neki, hogy akkor megtettem ezt a lépést, és hogy nem halogattam tovább, mert tudom, hogy jó helyen vagyok Nála.

Még egy bizonyságot szeretnék megosztani Veletek. Óriási dolog ez az életemben, ahogyan a társam megkaptam az Úrtól. Ismertem Mónikát 2004 óta, életutaink többször keresztezték egymást, már első találkozásunk is rendkívüli volt, de nem is gondoltam volna, hogy egy napon Ő lehet a feleségem. Mígnem egy napon, 2009 telén akkori gyülekezetünkben rendezték a Téli Ifinapokat, ahol Ő is részt vett barátaival. Ezúttal is beszélgetésbe elegyedtünk, mint régi ismerősök, de Isten már mást készített, néhány héttel később pedig már ott volt kezünkben Isten kijelentése arról, hogy egymásnak lettünk teremtve. Soha nem kaptam még olyan gyorsan választ az Úrtól kérdésre, mint akkor. Ő munkálkodott hosszú évek óta, de nem voltam készen. Ott és akkor úgy gondolta, hogy eljött a nap, hogy kiárassza rám az Ő kegyelmét, és egy csodás ajándékkal áldott meg. Általa és újonnan szerzett barátaim által Isten komolyabb szolgálatok és élet felé terelt, Földesre kerültem gyülekezetbe, ahol egyre többféle szolgálatot kaptam, és eljutottam Körösszakálra is, ahol belekóstolhattunk a máig tartó gyülekezetplántálás áldásaiba, nehézségeibe.

Isten útjai kifürkészhetetlenek. Minden okkal és céllal történik az életünkben. Nem könnyű egy-egy helyzetben benne lenni, nem érteni, türelmesnek lenni, remélni, hinni. De mekkora öröm, mikor a végén megvilágítja előttünk a tervét, és felismerjük az Ő gondoskodó kezét.

„Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok.”  1 Pt 5,7.