Több éves hívőként is gyakorta megtapasztalhatjuk, hogy ha távolabb kerülünk az Úrtól, nem azért, mert valami más váltja fel az érdeklődést, csupán meghanyatlunk, elfáradunk az eredménytelenségben, és valami másra vágyunk, ahol egy kicsit felpöröghetünk. Úgy érezzük, hogy mintha visszafelé nagyobb erő húzna, mint előre, és ha nem vigyázunk, akkor sajnos még jobban lemaradunk.
A sátán mindig nagyon jól megmagyarázza, hogy kár hajtani, mert nem lehet behozni, amiről már lemaradtunk, és megnyugtat, hogy fátylat kell borítani az egészre.
Ekkor van az embernek óriási nagy feladata, mert a maradék kis erejét összeszedve, meg kell kapaszkodni abba, aki eddig is karjain hordozta.
De hogyan is lehet ezt csinálni? Úgy, hogy a csábítót határozottan elküldeni, és lehajtott fejjel visszamenni oda, Aki ma is és mindig visszavár. Visszamenni, és megvallani az Úrnak a gyengeségünket, azt, hogy hűtlenek voltunk Hozzá. Ő nem küld el, hanem karjaival átölel és megbocsát, mert szeret. Szeret téged, engem, különben nem adta volna a maga életét válságdíjként a bűneinkért.
Dicsőség Néki érte!