"Mert a ti gondolataitok nem az én gondolatom..."
Történt ugyanis, hogy volt egy nagyon öreg kutyusunk, aki már alig látott, ekcémája volt és ezért a szőre hullt, alig tudott a lábán megállni.
Sajnos ő sokkal nagyobb gondoskodást igényelt, mintha fiatal lett volna, hisz naponta tisztogatni kellett a szemeit, és a nagy hőség miatt rendszeresen meg is kellett fürdetni.
Bevallom megterhelő volt a számomra, de mivel hűséges kutya volt, naponta tettem a dolgom körülötte. Néha nehéz volt, mert a szeretet diktálta a gondoskodást, de nem tudtam úgy csupasz kézzel meg sem simítani.
Volt egy cicánk is, akit mindenki szeretett az új kutyán kívül, de az is ekcémás volt, és nem vettem ölbe soha, de gondoskodtam róla.
Egy vasárnap este, az új kutyus megfogta a cicát, és halálra ropogtatta a gerincét, aki bele is halt abba a gyilkos harapásokba.
Másnap elveszítettük az öreg kutyánkat is, akit nagyon szerettünk.
A két állat elvesztése a férjemmel nagyon megviselt bennünket.
Imádkoztam Istenhez, hogy gyógyítsa be a sebeket, hisz nagyon fájnak. Még másnap is jöttek az emlékek, és gyakran elsírtam magam.
Hiába volt ott az új kutya, de nem tudtam rá sem nézni.
Aztán ahogy teltek a napok, megérettem, hogy Isten látta, hogy nekem a gondozás milyen megterhelő volt, hisz nem volt örömöm bennük. Nem mertem megsimítani a szőrét, mert beteg volt, mind a kettő.
Aztán valóban megértettem, hogy Isten megszabadított a teher alól.
Mi önző módon sajnáltuk, téptük a lelkünket, és nem is gondoltuk, hogy Isten levette rólam ezt a terhet, mert magunktól nem volt hozzá erőnk.
Néha valóban úgy vagyunk, hogy a magunk önzősége miatt, kínozzuk az állatot és magunkat is. Pedig az állatnak is megkönnyebbülés lenne, ha szépen elpihenne, mi meg felszabadulnánk attól a depresszióba torkolló érzéstől, ami minden nap ránk vár.
Sokszor nem tudjuk, hogy amit rossznak gondolunk, azt Isten jóra gondolja fordítani. A mi javunkra.
Megköszönöm Istennek, hogy megértette velem, hogy ami történt, az mind az állatnak, mind nekem egy szabadulás volt.