Mindig büszkén vallottam magam Pünkösdinek, mert a Hitvallásunk a Biblia igazságában áll meg. Ha pedig a Biblia az alap, akkor jó úton járunk!
Sajnálkozva veszem tudomásul, hogy vannak egyházak, ahol a Szent Szellemnek semmilyen teret nem adnak a gyülekezeti alkalmakon. Elismerik az „Atya, Fiú, Szent Szellem-et”, de a Szent Lelket nem engedik magukban működni a testvérek.
Pedig miután Jézus Krisztus elment, elküldte nekünk az Ő Szent Lelkét, hogy Ő legyen a mi Pártfogónk, Vigasztalónk……
Mi Pünkösdiek szívesen hívjuk be szívünkbe a Szent Szellemet, hogy lakozást vegyen, és ott legyen mindenkor velünk. Ha beszélünk, félünk, dicsőítünk, stb. tehát mindenkor velünk maradjon.
Valószínű éreztétek már, milyen Vele, és milyen Nélküle szolgálni.
Szeretnék megosztani veletek egy megtapasztalást, amivel nem dicsekedni szeretnék, hanem ellenkezőleg. Inkább szeretném megvallani a Szent Lélek fontosságát a szolgálatunkban, de a mindennapi életünkben is egyaránt.
Egy missziós csoport tagjaként havonta 1 alkalommal én is eljárok szolgálni egy hátrányos helyzetű községbe, ahol már az Úr segítségével létrejöhetett egy 50 főnyi gyülekezet. A felnőttekből és gyerekekből álló kis közösségbe mindig szívesen járunk, és már hetekkel előtte keresem, hogy mit is vigyek nekik lelkük építésére. Így volt ez a legutóbbi alkalomkor is, ám nagyon nehezen ment. Mivel szombaton mentünk szolgálni, már hétfőn munkám közben is arra gondoltam, mi lenne az, amit az Úr küldeni akar? Vers, történet, vagy Ige? Vagy éppen egy buzdítás?  Nem éreztem semmit a szívemben, ami az Úrtól lett volna. Teltek a napok, és mikor imák után is teljesen üres volt a szívem, kicsit kezdtem azt érezni, valami nem úgy működik, mint ahogy kellene. Tudtam, hogy az utóbbi néhány hónap megkeseredettsége kárt okozott az Istennel való élő kapcsolatomban. Több időt töltöttem a bajok miatt saját sajnálkozásommal, pedig ebben az időben még inkább az Úrra kellett volna figyelnem, bármi nehéz is lett volna.
Aztán gyorsan repültek a napok, és üres szívvel ébredtem fel szombat reggel. Tudtam, hogy néhány óra múlva indulni fogunk a misszióba, de a Szent Szellem semmit nem adott nekem.  Elővettem a Bibliámat, és elpanaszoltam Istennek, hogy mennyire meg vagyok szomorodva, amiért nem tud engem használni. Kértem, hogy valami verset vagy történetet adjon a szemem elé. Emberileg elkezdtem keresni verset, de sehogyan nem tetszett egyik sem. Keresgéltem történetet, amit már alig tudtam olvasni. Végtelen szomorúság fogott e, mivel nem így szokott lenni máskor. Végül 11 óra tájékán, mielőtt már majdnem feladtam, találtam egy történetet, aminek a címe: Kié, a te szíved? Hirtelen jónak találtam, de tudtam, hogy kell egy kis bevezetőt mondanom az olvasás előtt, vagy a végén az üzenetet jobban ki kellene emelni. Aztán elkezdtem gondolkodni, mi is lesz az a néhány mondat, amit mondani fogok. Elmondhatom magamról, nem vagyok egy rögtönző típus, és nagyon nehéz volt néhány mondatot összeszedni. Mivel azonban nem le kellett írni, hanem majd el kellett tudni mondani, így az is gondot okozott, hogy nem felejtem-e el? Már kezdtem magam úgy érezni, mint egy értelmi fogyatékos, és semmi kedvem nem volt az aznapi szolgálathoz. Útközben nagyokat hallgattam, és imádkozva kértem Istent, hogy azt a néhány mondatot, amit összeállítottam a történet kiegészítéseként, adja az én eszembe, mikor szükséges. Aztán úgy, mint a szorzótáblát, mondogattam magamban. Mondhatom, ilyen kínt nem szenvedtem el, csak megtéretlen koromban. Az alkalom legelején sor került rám, és én a betanult, néhány mondatot elmondtam, de semmi többet, hisz örültem, hogy nem felejtettem el. A felolvasásom végén pedig még volt annyi bátorságom, hogy az üzenetet kiemeljem. Aztán a helyemre mentem, és hallottam még a tapsot, ami nekem szólt. Köszönöm Uram! – mondtam Istennek halkan. Igen megtörtént, és nem vett észre senki semmit az egészből. A taps, amivel első perctől kezdve bátorítanak, elismernek bennünket az emberek, nem nekem járt, hanem az Úrnak! Mint mindig is az Övé a dicsőség! Testvéreimen áldás volt, és nem tűnt fel senkinek, hogy én vért izzadtam a szolgálatomban a Szent Szellem nélkül.
Másnap a reggelinél elmondtam a misszióvezetőnknek a saját történetemet, amit nem fel kellett olvasni, hanem őszintén elmondani, hogy: Isten megkegyelmezett nekem, mert nem volt kudarcom, de nagyon nehéz volt az Úr Lelke nélkül. Mind a ketten tudtuk, hogy Szent Szellem nélkül szolgálni, többszörös erőre, kitartásra van szükség. Addig míg, ha be vagyok töltekezve az Úr lelkével, bátorsággal állok ki, és nem azon gondolkodok, mit mondok, mert a Szent Lélek betölti az én számat. Nem kell megjegyezni az emberileg összekreált mondatokat, mert ott, abban az órában adja a szánkban a Szent Lélek.
Csodálatos azzal a magabiztossággal kiállni, mert tudod, nem szégyenülsz meg, mert ott van melletted a Segítőd. A Szent Szellem nem fog erőltetni semmire, csendben várakozik, hogy behívd a szívedbe, hogy teret adj Neki, hogy szabadon működni tudhasson. Ha bűnnel, idegességgel, rendezetlen dolgokkal nem engedjük szabadon működni magunkban, akkor emberileg kell megküzdeni a szolgálattal. Én megtapasztaltam, és nagyon nehéz volt, ti ne szenvedjétek át azt, amit én átéltem, hanem nyissátok meg a szíveteket, és hívjátok be a drága Szent Szellemet, aki az életed minden területén veled lesz! Ha te engeded Őt magad előtt, ha alázatban maradsz, és meghallod az Ő hangját, figyelsz az utasításaira meglátod, sokkal egyszerűbb lesz az életed. Csak engedd, hogy hadd legyen Úrrá az életeden!