Napjainkban a keresztények tömegei sértik meg időről időre, talán nem is tudatosan vagy szándékosan a második parancsolatot, amely nem csupán az Istenkáromlásra és a hamis esküdözésre vonatkozik… „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!” (1Móz 20:7)
A Tízparancsolat második parancsát leginkább az Istenkáromlásokkal, és a szinte automatikusan kimondott „jaj, Istenem” felkiáltásokkal, vagy a felelőtlen esküdözésekkel kapcsolatban szokták emlegetni.
Az Istenkáromlás azonban leginkább az első parancsolatot sérti, hiszen az az ember, aki képes Istent káromolni, nem szeretheti Őt teljes szívéből, lelkéből, erejéből. A különböző helyzetekben átgondolatlanul, hirtelen kimondott „jaj, Istenem” jellegű rövid felkiáltásokat pedig nem szerencsés a második parancsolat megsértéseként értelmezni.
Amint elolvassuk a tízparancsolatot, láthatjuk, hogy az abban megfogalmazott kívánalmak és tiltások milyen súlyos esetekre vonatkoznak. Sokan meggondolatlanul, vagy hirtelen ejtik ki a szájukon, hogy : Jaj, Istenem! De néha ez a felkiáltás egy rövid imádságként is működhet. Nem gondolom, hogy Isten ugyanabba a kategóriába sorolná ezt, mintha egy gyilkosságról vagy egyéb, a tízparancsolatban megfogalmazott tiltásról lenne szó.
A felelőtlen vagy hamis esküdözés viszont a legjobb példa a második parancsolat megsértésére. Az eskü lényege ugyanis, hogy az esküt tevő személy Istent hívja tanúul, és ezzel próbálja bizonygatni a saját szavai igazságát. Isten neve ez esetben akár hitelesítheti is a mondanivalóját, de a felelőtlen vagy hamis esküdözés az Isten szent Nevét hazugságra használja, amely igencsak komoly bűnnek számít. Erről az oldalról közelítve már jobban megérthető, hogy mit is keres ez a tiltás a tízparancsolatban.
Aztán van ennek a parancsolatnak egy másik, a kereszténység története során szinte állandó aktualitással bíró jelentése is, ami a Jézus nevének emlegetésével hozható kapcsolatba. Pál apostol ezt írja:
„Fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké.” (Filippibeliekhez írt levél 2:9-10)
Értelmezzük most röviden ezt az igeverset a lehető legprofánabb módon, kiemelve azt a részt, hogy a Jézus nevére a földi – emberi – térdeknek meg kell hajolniuk. Jézus neve tekintély minden istenfélő ember számára, a Bibliában kevésbé jártas emberektől kezdve a teológiai professzorokig. Ezt a tekintélyt sajnos sokan és sokféleképpen próbálták és próbálják a saját hasznukra fordítani, hogy mondanivalójuknak kellő hangsúlyt adjanak.
Itt nem kell rögtön egyes szektavezérekre vagy modern „prófétákra” gondolnunk. Elég ha csak egy átlagos gyülekezeti alkalmon valamelyik hívő szájából elhangzó „Isten nekem azt mondta…” típusú kijelentésre gondolnunk.
A második parancsolat fényében ezek igen veszélyes szavak, hiszen az eskühöz hasonlóan Isten tekintélyére hivatkozva jelentenek ki dolgokat.
A keresztény ember nem arra hivatott, hogy Isten nevét saját céljaira használja, hanem arra, hogy ezt a Nevet áldja, hirdesse és segítségül hívja. Ha pedig Isten nevében beszél, akkor elsősorban az Ő kijelentéseit, vagyis a Szentírás igazságait kell szem előtt tartania. Az Isten Szavának tekintélyét és hitelességét nem Isten nevének gyakori emlegetése, hanem az Ő tanításával való harmóniája garantálja.