Szeretetotthonokban
Egy évben egy nap van, mikor,
Az anyák még várnak valakit.
Az emlékekben halványodik,
De szívükben, még él a gyermekük.
Nem értik mi történt velük,
Miért nem vált valóra a tervük?
Bánatosan arra gondoltak,
Mikor a gyermekükért dolgoztak.
Eszükbe jut a gyerekseregből
Megtelt udvar, hol mindenki.
Zsíros kenyeret majszolt, mert,
Szeretetből ők adtak neki.
A fehér kiscipő, melynek fűzőjét,
Mindig sikálni kellett.
Az iskolai ünnepségek egyenruhái,
Mind az ágyon kikészítve hevertek.
Felnőtté válva is szerették,
Mi történt egy ideje már?
Talán jött egy harmadik személy,
És őt már el is feledték talán?
Eltöprengenek az anyák,
De az igazi okot egy sem érti,
Félnek tőle, hogy ez nem talány,
Mert sebet ejtve, szíven talál.
Ezért csak csendben várnak,
Képzetükben egy arcot látnak.
És egy remény csillan szívükben,
Hogy jön, és elviszi őket a gyermeke.
Milyen jó lenne újra a gyermek zajban,
Kenni a kenyeret a sok éhes szájnak.
És míg erre gondol, izzad a homloka,
És az orrába száll a kenyér illata.
A halk csöngetés, vacsorának szól,
Pedig ma senki nem éhes!
Nem érzi magát senki sem jól,
Mert a lelkükben már nincs élet.
Talán tavasszal már nem kell várni,
Mert eljön értük valaki,
Aki elviszi őket egy új világba,
Ahol már nem kell senkire várni.
Az anyákat kiégette a várakozás,
Ami mind hiába volt.
A gyermekek is öregekké válnak,
Ők is várnak, valakire várnak!
írta: Dózsa Lajosné