Az Úrnak szüksége van Reá
Méla csend terpeszkedik,
a jelentéktelen bús kicsi falura.
Szamár vemhe várja, hogy
valahonnan előkerül a dühös ura.
Mert eddig bármerre járt,
Mindig robbanó dühével érkezett,
s, akarva, akaratlanul is
szegény hű szamárra vetett kezet.
A méla csend egyre mélább,
a szorongás szűrke, ma szinte vezekel.
Fejét lógatva egész mélyen,
várja, hogy valakit talán mégis érdekel.
Megkötözve őrzi oszlopát,
futni ma szabadon sem lenne kedve,
sok terhet leszórt ő már,
méltatlankodott is mélyen berekedve.
S, várta mindig a jobb jövőt,
a vígabb gondtalan szebb napokat.
Hátha a nagy holnap majd,
valami, kedves meglepetést tartogat.
Napja múlt a másik után,
a szamár sors bizony egyhangú.
beletörődött ő már mindenbe,
csak az útmentén legyen egy kislapu.
És akkor láss ma csodát,
Az idegenek és a gazda megérkezik.
Azok oldják a kötelét,
a szakállas tulajdonost meg sem kérdezik.
Vibrál a bajusza, és a kérdés:
„ No, de barátaim, ő az enyém, hová, hová?
Szólnak a mester szavával,
bátran híven: „ Az Úrnak van szüksége reá!”
És oldódik a kemény csomó,
indul is tüstént a vidám szürke szamár,
mert szolgálaira nem más,
mint az Ember Fia , az uraknak Ura vár.
Hogy teljesüljön a prófécia szó,
és Sion lánya ne várjon hiába.
Íme szamárháton vonul be,
Megváltója, az egek Ura, királyok királya.
Ennél nagyobb küldetés nincs,
és nem is lesz soha a kéklő ég alatt.
az Ő küldő szavával átlépni,
a reménytelen bús városfalat,
és ott eloldozni az erős kötelet,
és ha kérdik, reményt-vesztetten: Ugyan hova?
A Mester küldő szavával szólni,
bátran híven: „Az Úrnak van szüksége Reá!”
szerző: Makovei János