Volt egy ember, akinek a fia meghalt, miközben megmentette a barátja életét. Az apát nagyon bántotta a fia halála. Egy idő után azonban azzal kezdte vigasztalni magát, igaz, hogy az ő fia meghalt, de ezáltal egy másik ember életét mentette meg.
Egy ideig tartotta a fiúval a kapcsolatot, majd az eltűnt a szeme elől, és sokáig nem is tudott róla semmit.
Hosszú idő után azonban újra találkoztak, de a fiatalember nagyon megkopott állapotban volt. Az apa megfogta karját, és aggódva kérdezte hogyléte felől. A fiú hosszasan panaszkodott, és bőségesen jelét adta annak, hogy nem szeret már élni.
Ekkor az apában újra felszakadtak a régi sebek a fia elvesztése miatt. Arra gondolt, hogy ez a fiú él, pedig nem is akar élni. Talán kár volt meghalni a fiának őérte. Ez a tudat még jobban tépte a lelkét.
Elgondolkodtató az is, mit gondolhat a mi Istenünk, Aki egyetlen Fiát adta azért, hogy te és én élhessünk. Értünk, akik oly sokszor panaszkodunk, életuntak vagyunk, félünk a holnap nehézségitől.
Nem hálátlanság -e ez részünkről? Milyen fájdalmat okozunk vele Urunknak? Ne tegyük!