A már jól ismert kisközségbe, ahova heti rendszerességgel járunk szolgálni, volt egy szegény, hajléktalan nő. Évekkel ezelőtt még el-eljárt a gyülekezetünkbe, de hányatott élete odáig juttatta, hogy makacs emberként nem volt hajlandó segítséget sem elfogadni édesanyjától. Ezért a hideg télben is, hol itt, hol ott kapott egy kis ennivalót, és kint aludt a buszváróban, és ahol éppen gondolta, hogy meghúzhatja magát. Néha bejött alkalom alatt a gyülekezetbe megmelegedni, de inkább zavarkodott, mert izgett-mozgott, üvegekkel csörömpölt, és semmivel nem törődve az Igehirdetése közepén el is ment. A testvérek sajnálták, és ki meleg ruhaneműt, ki ételt adott neki.
Gyakran elmondtuk, hogy ennek az asszonynak nem erre van szüksége, hanem arra, hogy tartozzon valahová, ahol rendszeresen élelmet kap, ahol van lehajtani a fejét, és nem utolsósorban biztonságban lehet.
Mivel nem helyezték gyámság alá, így maga dönthette el, hogy akar -e menni elfekvőre, hajléktalan szállóra, vagy szociális helyre.
Már nagyon aggasztó volt a helyzet, a helybeli Polgármester sem tudott beavatkozni az említett dolog miatt.
Kezdett a helyzet rosszabbodni egyre inkább, hisz volt olyan, hogy Karácsony lévén, a templom előtt felállított jászolba feküdt bele, vagy más megbotránkoztató dolgot csinált. Tehetetlenek voltunk ebben a helyzetben. Egyik vasárnapi Istentiszteletünkön, könyörögve mentünk Isten elé, hogy hozzon valamilyen megoldást a számára.
Következő héten még hidegebb volt, és miközben szolgálni mentünk férjemmel, megfelejtkezve az előző héten Isten elé vitt imánkról, kezdtünk aggódni, hogy mi lesz azzal a szerencsétlen asszonnyal, megfagy valahol.
A gyülekezetben jó meleg fogadott bennünket, ami ismét eszünkbe juttatta ezt a hajléktalan nőt, és megkérdeztük a testvérektől. Azok nagy bizonyságként mesélték el, hogy miután imádkoztunk, másnap hétfőn már el is vitték őt egy elfekvőbe.
Szégyellem bevallani, hisz oly sok bizonyságunk van az Úrtól, de ez akkor váratlanul meglepett bennünket. Egy megoldatlan dolog, amit 2 év alatt nem sikerült megoldani senkinek, és az Úr hatásosan el tudta intézni. Dicsőség Néki érte!
Kicsit szégyen volt bennünk, hogy az imáról megfelejtkeztünk, de ugyanakkor egy nagy kő esett le a szívünkről. Az ő sorsa nem egy szelet kenyérrel, egy ruhadarabbal lett megoldva, hanem Isten gondoskodott arról, hogy emberhez méltó körülmény közé kerüljön.
Ilyen a mi Istenünk, és ilyenek vagyunk mi, akik kérünk és el is felejtjük, ám Isten nem felejti el, az ima nem hull a porba!