Talán mindannyian éltünk már át olyan élethelyzeteket, amikor bármihez kezdtünk nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy elterveztük. Talán elveszítettünk egy számunkra fontos személyt az életünkből, vagy esetleg a munkahelyünket veszítettük el. Kicsúszott a talaj a lábunk alól, és már irányíthatatlanná váltak a körülmények.
Ezek és az ehhez hasonló történések az életünkben jók arra, hogy elgondolkodtassanak, vajon miért történhetett így? És egy kicsit megállásra késztessenek ebben a rohanó világban.
Ilyen kérdésekkel találhatjuk szembe magunkat: Már nem figyeltem annyira Istenre? Nem hallottam meg, amikor szólt hozzám? Nélküle próbáltam döntéseket hozni? Vagy talán Isten megengedő akaratából vagyok itt? Netán volt valami, vagy valaki az életemben, akit Isten elé helyeztem? Nem szolgáltam Őt száz százalékosan? A szívemet másnak adtam helyette?
Bármilyen kérdések is kavarognak bennünk, a legfontosabb arra a kérdésre választ találni, hogy vajon Isten mit akar ezáltal tanítani a számomra?
Könnyebb mérgesen, haragosan kérdezni Istentől, hogy de hát mégis miért engedted meg az életemben! De ha egy kicsit elgondolkozunk, akkor láthatjuk.
Hiszen életünk minden egyes történésének megvan a miértje. Olyan Istenünk van, aki akarja, hogy tanuljunk, megértsünk dolgokat, taníthatóakká váljunk.

„Ezt az igét mondta az Úr Jeremiásnak: Menj el a fazekas házába, mert ott akarom közölni veled Igéimet. Elmentem tehát a fazekas házába, aki éppen dolgozott a korongon. De rosszul sikerült az edény, amelyet a fazekas agyagból készített a kezével. Ekkor egy másik edényt készített belőle a fazekas, ahogyan azt jónak látta.
Ekkor így szólt hozzám az Úr Igéje: Vajon nem bánhatok-e én is úgy veled, Izráel háza, mint ez a fazekas? Így szól az Úr: Hiszen olyanok vagytok a kezemben, Izráel háza, mint az agyag a fazekas kezében.”
Jeremiás könyve 18 : 1 – 6

Néha kell, hogy összetörjünk az Úr előtt, az Ő kezében. Isten, aki a semmiből teremtette az egész világot képes arra, hogy amikor már kétségbeesve azt mondod, Uram már semmim sincs, akkor jön és újra felépít. Úgy ahogy a fazekas, amikor nem jól sikerül az edény, akkor összetöri és újat készít, egy jobbat, egy szebbet. Így tesz Isten is, néha összetör, néha megráz, de mindig újjá épít. És az eredmény; egy sokkal erősebb, érettebb keresztény lesz.
Engedjük, hogy Isten megjobbítson, akkor is ha fájdalmas, engedjük hogy kijavítsa a hiányosságainkat, hogy elvegyen bűnöket, bálványokat az életünkből. És az Ő kezeiben fogunk újra gyógyulást találni, az Ő kezei által újra felépülünk.

Kell, hogy eljussunk oda, amikor azt tudjuk mondani szívünkből az Úrnak, hogy: Uram, nekem nincs más Rajtad kívül, már nincs semmi, és nincs senki a szívemben, aki kettőnk között állna, már csak Te vagy, és ez nekem elég.
Egy cikkben olvastam, hogy azok az emberek, akik mindenüket elvesztették, soha nem cserélnének azzal, amit ezáltal kaptak, amit ezáltal megtanultak.
Talán, ha ezek nem történnek meg, soha nem lenne ekkora hited…vagy talán, épp ez késztet arra, hogy még közelebb és közelebb kerülj az Atyához…még jobban értsd, még többet láss Belőle…vagy talán soha nem szántad volna azelőtt teljesen oda magad a szolgálatodra.
Ezek nem kézzel fogható, földi dolgok, de többet érnek az Úr dolgai azoknál. És lehet, hogy a földön már mindent elvesztettem, elvesztettél, de ha a szíved trónján az Úr ül, akkor mindened megvan.
És mindez után, amikor már átadtuk mindenünket, amikor már megüresítettük teljesen magunkat, amikor már csak Őérte élünk és szolgáljuk teljes szívvel, akkor jön Ő és ad új álmokat, új reményeket, megnyit olyan ajtókat, amiről talán nem is álmodtál és betölti minden szükségünket.

Az Úr használni akar minket, mindannyiunkat beállítani a szolgálatba, de csak úgy tudjuk betölteni a ránk szabott feladatokat, ha szívünkben mindig a Királyok Királyáé az első hely, ha a szemünk mindig az Élő Istenre szegeződik. Hiszen a hit mindig felfelé néz.
Azt kívánom, hogy valóban ne engedjük át ezt a helyet senkinek, és semminek, mert nem éri meg. Sokan jönnek és kérik a szívünket, de álljunk ellen és egyedül csak Neki adjuk át.