Férjemmel ügyeinket intéztük egy közeli városban, és hazafelé tartva megálltunk egy kis falu közértje előtt. Férjem bement vásárolni, én pedig várakoztam a kocsiban. Egyszer csak megpillantottam a volt kolléganőm fiát, és akaratlanul éreztem, hogy utána kell mennem. Visszafogtam magam, mert arra gondoltam, mit is kérdezzek tőle? A késztetés azonban tovább tartott. Már fogtam az autó ajtajának kilincsét, de emberileg mégsem akartam indulni, mikor szinte fizikálisan, éreztem a nyomást, ami az ajtón taszított kifelé. Nem ellenkeztem tovább, hanem egy mozdulattal kinyitottam az ajtót, kiléptem, s utána eredtem a volt kolléganőm fiának. Gyors léptekkel utolértem, és ráköszöntem. Megállt, rögtön megismert, és üdvözölt ő is. Pillanatok alatt, szinte a tárgyra tértünk, ugyanis elmondta, hogy a kisfia 3 hónapos, kórházban fekszik, mert daganatos beteg. Azonnal felajánlottam, hogy a gyülekezetünk imádkozni fog a gyermekért, ha ezt elfogadja. Erre ő kimondta a gyerek nevét: Nándor. Én még meg is döbbentem, hogy ilyen hittel tette, mert nem kérdezgetett, hanem azonnal a gyermek nevét mondta meg, és ezzel beleegyezését adta az imának. Majd elköszöntünk, visszamentem a kocsiba, és már tudtam, hogy miért kellett nekem utána menni a fiatalembernek. Munkát adott az Úr.
Vasárnap elmondtam a gyülekezetben a testvéreknek, és velük együtt imádkoztunk a beteg gyerekért. Jézus gyógyítását kértük rá, hisz mindannyian tudjuk: Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz marad.
Aztán eltelt 2 hét, és felhívtam az ismerősömet, akitől érdeklődtem a kisfia állapota felől. Boldogan elmesélte, hogy a gyermeket újra vizsgálták, és az eredménye alapján egyértelműen gyógyulást mutattak ki. „Dicsőség az Úrnak érte!”- kiáltottam fel hangosan. Kértem, hogy jöjjenek át a gyülekezetbe és adjunk együtt hálát az Úrnak. Sajnos a hálaadás részükről elmaradt. Nem tudom, ma mi is van a fiúval, aki már 20 éves. Kell, hogy folytatás legyen, de itt már az én feladatom elmondani nekik azt, amit talán még nem késő. Az egyetlen biztos az, ha az Élő Isten kezébe tesszük le életünket, hisz a sátán folyton leselkedik ránk, és arra törekszik, hogy elvesszünk.
Vasárnap elmondtam a gyülekezetben a testvéreknek, és velük együtt imádkoztunk a beteg gyerekért. Jézus gyógyítását kértük rá, hisz mindannyian tudjuk: Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz marad.
Aztán eltelt 2 hét, és felhívtam az ismerősömet, akitől érdeklődtem a kisfia állapota felől. Boldogan elmesélte, hogy a gyermeket újra vizsgálták, és az eredménye alapján egyértelműen gyógyulást mutattak ki. „Dicsőség az Úrnak érte!”- kiáltottam fel hangosan. Kértem, hogy jöjjenek át a gyülekezetbe és adjunk együtt hálát az Úrnak. Sajnos a hálaadás részükről elmaradt. Nem tudom, ma mi is van a fiúval, aki már 20 éves. Kell, hogy folytatás legyen, de itt már az én feladatom elmondani nekik azt, amit talán még nem késő. Az egyetlen biztos az, ha az Élő Isten kezébe tesszük le életünket, hisz a sátán folyton leselkedik ránk, és arra törekszik, hogy elvesszünk.