A  napokban, mikor készültem a missziós gyülekezetünk szolgálatára, megkérdeztem az Úrtól: „Uram mit akarsz üzenni ennek a népnek?” És az Úr, adott a szívembe egy szót: „folyamatosság”.  Sokáig forgattam az elmémben, mit is akar az Úr mondani ezzel a szóval, míg végül is a Szent Szellem kibontotta előttem.
Ez egy fontos üzenet, ami mindenkinek szól, különösen a hívők életére vonatkozik.
Gondoljuk át 1-2 példa alapján miről is van szó. pl: Ha egy kocsival megállunk az emelkedőn, akkor induláskor gázt kell neki adni, hogy nehogy visszaguruljon és a mögötte lévőkben is kárt okozzon. Tehát folyamatosan előre haladunk vele, míg az úti célunk végére nem érünk.
Másik példa: Valószínű meséltem már nektek, de most a szóértelmezésé miatt újra elmondom, hogy a gyermekeim mikor kicsik voltak, időnkén sétálni vittem őket az utcára. Én szépen folyamatosan ballagtam az úton, ők pedig előre szaladtak, és mikor visszafordultak, nagy megelégedéssel vették tudomásul, hogy nagy előnyük van. Megálltak és a járda mellett lévő sekély kisárokba mentek, egy pici bogárért, vagy éppen egy szál virágért és közben megláttak valamit, amit jól átvizsgáltak. Én szépen utolértem őket, sőt el is hagytam, és egész messze kerültem tőlük. Mikor felfigyeltek arra, hogy nem hogy előnyük van, hanem nagy a lemaradásuk, kétségbeesve kiabálták: „Anya, várjál meg!” Volt mikor megálltam, és mosolyogva néztem a siető kis lábakat, amik mindenképpen hozzám akartak futni. Előfordult azonban az is, hogy nem vártam meg őket, ezzel akartam bemutatni nekik, milyen az, mikor valaki nem folyamatosan halad az úton. Ilyenkor nagyon elkezdtek futni, ami kimerítő lehetett számukra, de behozták a lemaradást, és gyorsan belekapaszkodtak a kezembe, hogy együtt haladjunk. „Hogy együtt haladjunk”- mert akkor nem kell kétségbe esve futni, hogy utolérjenek.
Nos hogyan vonatkoztatjuk a folyamatosságot a hívők életére? A hívő embernek mindig előre kell haladni, mert a megállással, visszafordulással visszaeshet. Még távolabb kerül, mint amilyen messze volt az Úrtól.
Tehát fontos a rendszeres imaélet, Bibliaolvasás, Gyülekezetbe való járás, Úrvacsora vétel, adakozás, stb.
Tehát „benne van a vérkeringésben”, ahogy szoktuk mondani, és élő kapcsolat alakul ki az Úrral! Ez a legfontosabb! Mennél inkább többet vagyunk az Úrral, annál inkább megismerjük, és mind jobban vágyunk a Vele való kapcsolatra. Vágyjuk a Vele való találkozást, Ige, átélések, természetesen a Szent szellem által van mindez.
Így egyik lépcső fokról a másikra lehet jutni, tehát egyre közelebb az Úrhoz.
Mi is az, ami az egyéni és a gyülekezeti életünk épülését akadályozza? Azok a bűnök, amik eltávolítanak Istentől, és amint beszéltem róla, a visszaguruló kocsi a másokban is kárt okoz. Ilyen a pletyka, a gyűlölet, irigység, viszálykodás, és sorolhatnám. Sajnos ezek a bűnök megállítanak a folyamatosságban, és mint a gyerekek, míg bóklásztak a kisárokban, és köztünk a távolság nőtt, így nő a távolság Isten és az ember között, ha nem az Úr dolgaival foglalkozik.
És mikor ráébredünk, hogy elmaradtunk az Úrtól, mit teszünk? -„Anya várjál!”- kiáltunk mi az Úr felé.
-És ha jó keresztyén vagy, igyekszel felismerni, és bepótolni. – Van mikor az Úr is megtanít a folyamatosság megbecsülésére, ilyenkor azonnal nem vár meg bennünket. –De sietősen menjünk vissza és kapaszkodjunk bele a kezébe, hogy megnyugvást találjunk Nála. Bebiztosítjuk magunkat, hogy többet ne maradjunk le Tőle!

Igen Kedves Testvéreim! Mi, akik büszkén valljuk az Úr gyermekeinek magunkat, fogjuk mindig az Ő kezét, ne bóklásszunk el Tőle, mert számunkra az mindig veszélyt okoz! Jó nekünk az Ő közelsége, jó, ha átölel, ha ránk mosolyog, de néha szükséges, hogy a karjaiban hordozzon bennünket. Vágyjunk az Úrral való élő kapcsolatra, a mi szeretetünket fejezzük ki, ha ott vagyunk mindig Vele. Azt mondja most az Úr mindannyunknak: „Szüntelenül imádkozzatok” Tegyük hát, hogy az Ő védelme alatt élhessünk már a földön!

Ugye hányszor találkozunk olyan emberekkel, akik folyvást bántják az Istent, azt aki életet adott nekik. Nem hisznek az Úr Jézus Krisztusban, aki életét adta minden emberért. A Szent Szellem pedig nem ismeretes sokak számára. Pedig a Biblia a Szent Szellem által ihletett, és csak Ő általa fordítódik.
Mint látjuk ilyenek az emberek! Kritizálnak, és ezzel bizonyítják az alkalmatlanságukat. Isten kiválasztott emberei voltak, akik lejegyezték a történteket, a Szent Szellem által. Márpedig egy hitetlen embernek nincs fordítója, ezért nem érti, ha nem érti, akkor nem is érdekli.
A Bibliát csak az Isten gyermekei vágyják olvasni, mert ők értik, mit üzen az Úr általa. Új Bibliát nem kell írni, sem hívőnek, sem hitetlennek, mert az, ami íródott tökéletes. Nem kell kritizálni, cenzúrázni, egy valamit lehet: elfogadni! Mert a Bibliának az első szavától az utolsóig igaz!

Mi keresztyének elcsodálkozunk, hogy miért tiltakoznak az emberek, ha a megtérésről van szó? Talán még el is mennek olyan gyülekezetbe, ahol a bűneiket nem hozzák felszínre, és az addigi életüket nem kell megzavarni. Ha viszont egy Szent Szellem által telt gyülekezetről van szó, oda hitetlen, vagy félig megtért emberek nem mennek be. Az idő pedig rohamosan szalad, bizonyára megfigyeltétek mindnyájan. Mikor bezárul a kegyelem ajtaja akkor, aki kint van, nincs lehetősége a megtérésre, csak mártírhalál által mehet az Úrhoz. Ezzel kapcsolatban egy kis történetet szeretnék elmondani, bár ennek a tétje koránt sem olyan nagy, mint ha a kegyelemről maradunk le.

Történt egyszer, hogy két filozófus elindult messze útra, és mivel rájuk esteledett, betértek egy fogadóba, hogy megvacsorázzanak, és pihenjenek. Mikor a fogadós eléjük tette az étlapot, elkezdtek válogatni, és megvitatni, hogy melyik jó, és miért nem jó a másik étel. Addig vitáztak, elemezgették az ételeket, hogy az idő eltelt, a fogadós odalépett, hogy záróra van. A két férfi kétségbeesve meg akarta magyarázni, hogy ők milyen éhesek, nem is vacsoráztak, és még szobát is vennének ki, de a fogadós azt válaszolta: „Sajnálom, míg önök vitatkoztak, a szobákat kiadtuk, vacsorát pedig már nem szolgálunk fel.” A két filozófus éhesen kilépett a sötét utcára, és azon töprengtek, miért nem rendeltek hamarabb vacsorát, és szobát.

Kedves Testvéreim! A feladat a miénk, hogy az ilyen „filozófusokat” mi vezessük rá arra, hogy az idő most van, nem majd!!!! Most kell megragadni a kegyelmet! Mindenkor szemünk előtt legyen Jézus Krisztus missziós parancsa! „Tegyetek tanítványokká minden népeket!”  Mi pedig legyünk engedelmesek az Úrnak!

Magyarországon élt egy asszony, akinek a lánya férjhez ment, és nagyon messze került el a szülői háztól. A férje nem szeretett az anyósához menni, mikor a két lányuk megnőtt azok sem vágytak. Így teltek az évek, egyik a másik után.

Az asszony lánya három műszakban dolgozott, egyedül nevelte a gyermekeit. Egy napon megcsörrent a telefonja, és miután felvette, az anyja beleszólt: Sürgősen haza kellene jönni! A lánya megkérdezte, hogy miért, de nem hallott jól az asszony, ezért nem válaszolt rá. Kicsit dühös volt a lánya, de hétvégén a gyermekei táborba mentek, ő pedig hazautazott. Mikor édesanyja megmutatta a hátát, ledöbbentő volt. Tenyérnyi lillás, bordós seb tátongott előtte, ami valóban nem tűrt halasztást. Elmentek a sürgősségire, ahol az orvos, mikor megnézte a sebet, azt mondta, hogy kórházba kell menni ezzel. Hétfői nap, bementek a Bőrgyógyászatra, ahol a doktornő megnézte a sebet, mintát vett belőle, amit elküldtek vizsgálatra. Az asszony és a lánya néhány nap múlva visszamentek az eredményért, és a doktornő azt mondta: „A néni rákos, nem lehet meggyógyítani.”Az asszony és a lánya szótlanul hallgattak, majd a lány elküldte az anyját felöltözni. Az asszony kiment, a lánya lehúzta az ujjáról a briliáns kövű gyűrűjét, amit a férjétől kapott, mielőtt elhagyta őt. Letette az asztalra. A doktornő elpirult, majd kezébe vette a gyűrűt és belesüllyesztette a zsebébe. Néhány pillanat után felállt, kiment a folyosóra és bement egy röntgen szobába. Ott elég sokáig beszélt, majd kijött, és azt mondta: A néninek minden másnap be kell járni kezelésre. Mind a ketten megértették, a lánya haza utazott, a néni pedig kétnaponként bement a kórházba. Tél volt, hideg eső, hó, de az asszony már fél 6-kor a busznál fagyoskodott. Rendszeresen elsőként érkezett, majd az asszisztens, aki 20 év körüli szőke lány volt, és utánuk a többi beteg, majd a doktornő. Így ment ez 8-10 nap. Egyik nap, miután bement a kabátját levetni az asszisztens lány, visszaült az asszony mellé és azt mondta: „Ne tessék többet jönni, mert úgysem  csinálunk a nénivel semmit. Be tetszik állni a gépbe, és kitetszik szállni, de a gép be sincs kapcsolva. Tessék jönni megmutatom, hogy mikor működik akkor zúg, ilyenkor pedig csendben van.” Az asszony csendben hallgatta majd azt felelte: „Nem hallottam minden szót, amit mondott kedves, de én azt mondom, hogy ezután is jövök, úgy ahogy eddig.”

Az elbeszélés meghallgatása után keserű könnyek tolultak a szemembe. Gondolataimon átfutott több kérdés: Ma miért is olyan őszinték az orvosok, miért kell megmondani a betegnek, hogy tovább nincs élet. De ha nincs élet, akkor miért fogad el az orvos olyan ajándékot, amiért semmit sem tesz? Miért kell hazugsággal megalázni egy olyan beteget, akit vigasztalni kellene? Talán a kis asszisztens lány, aki megsajnálta a nénit, és vállalta, hogy talán a munkahelye is kockán forog, de megmondta az igazságot, talán ő nem csalódott a néniben? Ő nem köszönetet várt az őszinteségéért?

Keresztyénként is feljöttek bennem ezek a kérdések. Azt látom, hogy manapság egy rokon vagy ismerős elvesztése, nem okoz semmilyen nyomot a másik emberben. Talán nem azért, mert tudja, hogy az Úrhoz költözött és jó helye lesz, hanem az emberek közömbössége miatt. Teljes belenyugvás, és főleg az a tudat, hogy mindenki mással előfordulhat ez, csak velem nem!

Érthető egy igaz hívő megbékélése a helyzetével, mert van kihez imádkozni, könyörögni a gyógyulásáért, de legyen meg az Úr akarata. Azonban egy hitetlen embernek mi a kapaszkodója? Kinek a kezét akarja megfogni, kiben bízik, és kihez vágyik, ha mégis el kell mennie? Neki igazán kockázat a hitetlen élete...!