Kedves olvasók!

A Magyar Pünkösdi Egyház Főtitkára, Kecser István a következő gondolatokat osztja meg bátorításul mindnyájunk számára:

„Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenni. De még ez nem itt a vég. Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lesznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé. Mind ez pedig a sok nyomorúságnak kezdete.” (Máté 24,6-8)

Évszázadok óta olvassuk Jézusnak szavait, időnként meg is fordult bennünk, hogy egyik-másik esemény már az általa utolsó időknek nevezett időszak kezdetét jelenti, de – mivel a veszélyhelyzet idővel mindig elmúlt, és esetleg addig sem minket terhelt legjobban – hamar elhalványodott bennünk ez az érzés.

Most egy újabb figyelmeztetést kapunk. Merthogy ez bizony az, az Úr, a világmindenség teremtő és alkotó Istene jelzi számunkra, hogy közeledik ennek a világkorszaknak a vége.

Minden kegyes szólam, és talán – engedjük meg, ilyen is van – őszinte érzés mellett is valójában felkészületlenek vagyunk. A ma Európában élő generációk nagyobb része számára ismeretlenek a hasonló megpróbáltatások, és a balkáni, illetve a közelmúltbeli krími háború, vagy nagyobb földrengések által érintetteken kívül alig van, akiben a legcsekélyebb rutin meglenne a komoly megrázkódtatás nélkül való átélésükhöz.

Az európai, és benne a magyar Eklézsia is felkészületlen, legalábbis ami a hitéletben kialakított „rutinunk” felborulásával járó viszonyok kezelését jelenti. Különös kegyelem, hogy a technika lehetőséget ad korábban nem ismert módokon történő kapcsolat-ápolásra, közösségi életre, azonban ezek nagyon is kétélű fegyverek a nehézség ellen, okunk van feltételezni, hogy magunk is sérülünk, veszítünk használatuk során.

Az Eklézsiának a tizenkét tanítvány és Jézus közössége óta szüksége van arra, hogy bizonyos anyagi kérdéseket is kezeljen. A mi korunkra a gyülekezeteknek kialakult az a gyakorlata, amivel a közös terhek viselésének és a misszió betöltésének pénzügyi feltételeit biztosítják, az erre a célra szánt adományokat összegyűjtik, és azokból fedezik a felmerülő szükségeket.

Jelenleg egy rendkívüli időszakban és helyzetben élünk, ez azonban nem fog örökké tartani, és az élet visszatér valahová a korábbi kerékvágás közelébe. Ahhoz, hogy gyülekezeteink, lelki munkásaink, missziónk ne veszítsék el a megélhetésükhöz és működésükhöz szükséges forrásokat, addig is, amíg a hagyományos istentiszteleti rend helyre nem áll, kérünk mindenkit, hogy azokat az anyagi eszközöket, adományokat, amelyeket jövedelmünkből az Úrnak visszaadunk, következetesen és lelkiismeretesen gyűjtsük, és az első adandó lehetőséget kihasználva juttassuk el a velük történő gazdálkodás felelősségével megbízott testvéreknek. Sem egy ilyen járványhelyzet, sem más nem változtat ugyanis az Ige azon parancsain, ami a jövedelmünkből hozott hálaáldozatokra vonatkoznak. Annál is inkább fontos ez, mivel lelkipásztoraink és az Egyház munkatársai tovább végzik munkájukat, az adott helyzetben a korábbiaknál még nehezebb feltételek mellett is.

Annak érdekében, hogy az Egyház fenn tudja tartani gyülekezeti szolgálatait és misszióját, kérjük, hogy azok, akiknek bankszámlájuk van, és rendelkeznek az átutalás lehetőségével, lehetőleg havi rendszerességgel utalják el adományaikat a lelki otthonuknak tekintett gyülekezet bankszámlájára. Aki csak készpénzben tudja tizedét, adományát félretenni, javasoljuk, hogy rendszeresítsen egy borítékot, amibe minden vasárnap tegye bele ezt, és amikor a lehetőség arra megnyílik, a borítékot lezárva juttassa el a gyülekezet pénztárosának kezéhez, aki a „békeidőben” megszokott rend szerint (tehát megfelelő kontroll mellett) ezeket az adományokat számba veszi, és elhelyezi a gyülekezet bankszámláján, vagy házipénztárában.

Bízunk abban, hogy a rendkívüli helyzet rendkívüli képességeket, készségeket, akár ajándékokat is felszínre hoz, amelyek végül az Eklézsia javát, missziójának betöltését szolgálják. Keressük Isten akaratát, ápoljuk a hívők közösségét összetartó kapcsolatokat, legyünk készek a segítségre szorulók és a rendkívüli munka terheit hordozók támogatására – és az Eklézsia erősebb lesz, mint valaha is volt!

Kecser István

főtitkár

  A nők felnőtté válásának különböző biológiai jelei vannak, de a legszebb, és leg szembetűnőbb anyának lenni. Istentől kapott áldás ez még akkor is, ha sokan nem hiszik el. Még ma is vizsgálódnak az ember származása felől, és némelyek el is hiszik azt a feltevést, hogy a majomtól származunk.
Isten társat adott Ádámnak Éva személyében, és születtek gyermekeik.
Így akarja ezt napjainkban is az Úr, hogy családok legyenek, és békességben-szeretetben éljenek. Két ember, mikor megszerette egymást és vállalja a másik terheit jóban, rosszban, egy idő után vágyik gyermekre, aki értelmet ad az életüknek.
Már 9 hónap alatt is, míg szíve alatt hordja gyermekét, tele van szeretettel, odafigyeléssel, kíváncsisággal, és alig várja, azt a pillanatot, hogy kezébe vehesse a pici gyermekét. Boldog érzés ez! A sok fájdalom egyszerre feledésbe merül, és már csak azt látja, hogy egy kis életet tart a kezében, akiért felelősséggel tartozik.
Talán minden anyuka először a kezét érinti meg a gyermekének, majd a kis arcán húzza végig a mutató ujját. Boldog találkozás ez egy újszülöttel!
Ezután következik a szoptatás, ami közöttük a kontaktust, még szorosabbá fonja.
A pici etetése egy igazi gyönyörködés az anya számára.  Amíg a baba szívja és kortyokban nyeli a tejet, ő mosolyogva, simogatva fedezi fel az öröklött vonásokat rajta.  Soha semmit nem tanul meg olyan könnyen az édesanya, mint a gyermekének etetését, fürdetését, a vele való babusgatást, hisz testének része ő. És ahogy telnek a hónapok, egyre több lesz egymás iránt a ragaszkodás, minden percet együtt szeretnének tölteni. Kialakul a szó nélküli beszéd közöttük. Az édesanya jól tudja, mikor mire van szüksége gyermekének, mire vágyik, de attól ő még többet akar adni a kicsinek.
És ahogy telnek a hónapok, a kicsi egyre több információt ért, ami még inkább összetartozást jelent. Később a szó nélküli beszédet felváltja a szavak általi kommunikáció özöne.
És eljön az óvodás kor, az iskola minden problémáival, és nagyon hamar a serdülő kor. A szülő még visszaemlékszik az elmúlt szép évekre, míg engedelmes volt a gyermeke, de eljött az is, mikor kezdett önállóvá válni.
Itt nem minden esetben válik be a régi nevelés eszköze, a szigor, gyakran okozhat konfliktus helyzetet a szülő és gyermeke között.
És életükben egy mérföldkő az, amikor megtalálja a társát a gyermek vagy Istennel, vagy Isten nélkül. És ez lesz meghatározó mindkettőjük életében!
Legyen ez költői kérdés, hogy ki hogyan fogadja el a másikat, és mi lesz a végeredmény?
Ám ne felejtkezzünk meg azokról az anyukákról, aki egyedül nevelik fel a csemetéiket, mert az apuka nem tudott vagy nem is akart megbirkózni az apa szerepével. Ilyenkor még inkább ragaszkodik az anya a gyermekéhez.
Szép, de nehéz feladat édesanyának lenni, ez a hivatás egy egész életre szól!
Az apa előfordul, hogy nem gondoskodik a gyermekéről, de az édesanya attól a perctől kezdve, hogy a kicsi testében megfogant, felelősséggel tartozik felé.
Legyen ez a nagy felelősséggel, de boldog örömmel járó feladat, minden nő számára elérhető!
 

„1 rész”

„ 2.rész”